Ezt is ki kellett próbálni...
2010-ben, egy áprilisi napon Rózsikával és Sanyikával elkerítettük a kert egyik akácosát (oszlopoknak állítása, drótkerítés, kapu, ahogy illik), hogy igazi baromfiudvarom legyen, és megkezdődött az alapállomány beharácsolása. Jártam a vásárokat: elsőnek 2 piros tyúkot és egy gatyás-pomponos kiskakast vettem Kiskunfélegyházán, Kisteleken pedig 2 fekete jércét. Akkor még csak egy kacsaól állt az udvar közepén.
Lassan összeszedtem a tyúkállományt - kifejezetten "első látásra szerelem" alapon. Az első fecskék szárnyasok szinte azonnal megörvendeztettek saját - most már saját - tojással!.
Azt hittem, hogy a Gazda észre sem veszi az ügyködést, de aztán kellemesen csalódtam, amikor a barátjának levélben számolt be a változásokról. Tele voltam örömmel és illúzióval, pedig, hogy lesznek problémák is, arra intő jel lehetett volna amikor a pompomfarkú. gatyás kis kakas hamarosan elhagyott bennünket. Emesétől szinte azonnal kaptam egy fiatal kakast, ami verekedős lett, agresszív, mire Ilike kicserélte másikra: ő meg rettentő nagyra nőtt, sok sérülést okozott a tyúkoknak. Végül Rózsikától került ide a Kis Kukori, aki aztán végiguralkodta a három évet. De ne szaladjak ennyire előre!
Szép lassan nőtt az állomány, ideje volt gondoskodni egy igazi tyúkpalotáról. A létszám augusztus közepén lett teljes. Komoly posztokat tudtam írni egy kisméretű tojásról - azt is megtudtam, mi az a kártojás - minden napnak megvolt a maga öröme. Különböző más munkálatok eredményeképpen épült-szépült a tyúkpalota...
Időnként a tyúktojások mellé kakukktojás is került: az ősz végén valaki beköltözött a tojófészekbe.
Amikor azt írtam, hogy voltak intő jelek, arra céloztam, hogy nem volt minden fenékig tejfel. Időnként beteg lett valamelyik szárnyas, időnként sastámadás érte őket, egyéb problémák akadtak, és hát jött a tél is, amikor bizony minden héten kellett egy nagy adag humorérzék a tyúkpalota takarításához. Persze ezek csak múló hangulatok. Nap mint nap tudtam gyönyörködni a jószágaimban - ez nagy adomány!
Mivel nemsokára már számolhattam bizonyos tojásmennyiséggel: előkerültek a különféle receptek...
Egy év eltelt - profin.
Aztán meglódultak az események: akkor került hozzám a harmadik kakas (a pomponfarkú gatyás és a verekedős után), de ami nagyobb szenzáció: Aranka, mint kotlós kezdett kotyogni az udvaron. Végül két kotlót ültettem meg, mert Ilike is adott egyet. Kiscsibék születtek, kikerültek a baromfiudvarba - a részükre apró udvart kerítettünk el és fedtünk be, ők pedig nőttek mint a gomba. Aztán az anyjuk lassan önállósította őket, nekem pedig tudomásul kellett vennem, hogy nem vagyok csúcsragadozó* (erre még visszatérünk). Vagyis amikor már szelektálni kellett: levágni a fölös számú kiskakasokat, akkor rájöttem, hogy nem tudom megölni a neveltjeimet.
Mindig mindent megtettem értük, védtem és babusgattam őket!
A kiscsirkék tehát Ilikéhez kerültek, aztán 5 jérce mégis visszatért.
Mindig alakítottam valamit a jelentkező igény szerint. Lebontottam a létrás tojófészket, a láda három téglára állítva földközelbe került - és rendszeres volt a takarítás, erre mindig háklis voltam.
Ekkorra már mindegyik szárnyasnak neve volt. A legnagyobb arc Gizi - ő végig kitartott, vagyis a szárnyas törzsállomány legstabilabb tagja volt.
2012 telén tapasztaltam azt a jelenséget, amire később valaki azt mondta, hogy a tyúkok valójában mini velociraptorok* (erre még visszatérünk), de még nem tudatosult bennem - illetve iparkodtam elfelejteni, amit tapasztaltam: Lenke beteg lett, és a többiek meg akarták ölni... Sokat bíbelődtem vele, míg aztán végül beszámolhattam a teljes gyógyulásáról.
A téli hónapok közepén jött az igazi hideg, ki kellett találni valamit, hogy biztonságban tudjam a tyúkjaimat.
Megjött a tavasz, újra variáltam valamit a tyúkólban - a dolgok időnként adják magukat - és történt újabb sastámadás is. A nyár azt jelentette: küzdelem a tyúktetűvel, ami aztán teljes palota-berendezés cserét vont maga után.
Miért is remek dolog a saját tyúktojás? A héját is meg lehet enni!
Túléltük a harmadik telet. A koratavaszi zöldségeságyáshoz a téli tyúkóltakarítások adták a trágyát. Lett is olyan veteményeskertem, hogy a csudájára lehetett járni!
Kora tavasszal kitaláltam, hogy kiengedem a tyúkjaimat az erdő szélére. Akkor már eltemettem néhányat - ismeretlen eredetű kuporgásos nemevés, szóval azt hittem, hogy a bezártság is árthat nekik. Máskülönben is: a szomszédasszonyom apró csirkéi boldogan rohangáltak az erdő szélén, és semmi bajuk nem történt - miért ne lehetne az enyémeknek is jó (még jobb) dolguk?
Aztán a Fekete Kopasznyakút is eltemettem. A megmaradt állomány szépen tojt, mindegyiknek ismertem a tojását. Még heten voltak.
Nem csak én vagyok oda a tyúkudvarért, Réka is szeretett ott játszani - ezt illusztrálva aztán egy meglepetés is érkezett tavasszal.
Még nyár volt, amikor egy tervezett költözés miatt elkezdtem új gazdasszonyt keresni a tyúkjaimnak. Sokan próbáltak jó tanácsot adni, vagy segítséget nyújtani. Volt, aki azt mondta: miért nem vágom le a tyúkokat, eddig az volt a küldetésük, hogy tojást adtak, most pedig, hogy finom tyúklevesünk legyen belőlük.
Néha megerősítettem a szívemet, és elkezdtem készülni a tyúkvágásra - de nem ment.
Kerestem valakit, aki levágja őket - de én fogjam meg és adjam a kezébe? Ez sem járható út.
Akinek szívesen adtam volna, ott még nincs kész baromfiudvar.
Más valakinél a meglévő állomány nem fogadta volna be őket.
Végül V. Évikében találtak új gazdára: szeptember 11.-én. Amikor este elültek, bementem utánuk három zsákkal, leemelgettem őket az ülőrúdról és kettesével bedugtam a zsákokba. Kukori berzenkedett egyedül, mert micsoda dolog az uralkodót megérinteni? De aztán ő is csöndesen tűrte az utazást. Másnap reggel az új helyükön ébredtek.
Jobbról balra, célfotó: Lenke, Rozi, Aranka, Gizi (lent), Sári, és az én gyönyörű kiskakasom: Kukori.
Visszatérve a *csúcsragadozóra és a *velociraptorokra... Ezt írta valaki nekem, aki tudja, hogy a tyúkjaimat is családtagoknak tekintem: "Ejnye, legyél már rendes csúcsragadozó! Ezek valójában mini velociraptorok, akik ha erőfölénybe kerülnének, könyörtelenül végeznének veled. Az egyetlen, ami megvéd tőlük: a méretkülönbség. Sorsuk a tányér, ez az élet rendje."
Visszagondolok arra, ahogy nekiestek védtelen társuknak, és igazat adok a levélírónak. De eszembe jut, ahogy szaladtak elém és utánam, ahogy káricsáltak körülöttem, ahogy Lenke álldogált a papucsomon, ahogy a Fekete Kopasznyakú bedugta a fejét a tenyerem alá, ahogy Aranka engedte, hogy rendezgessem a kiscsibéit, rám tör a három év sok öröme, és azt mondom: így vagyok nyugodt. Éljenek tovább, nagyon jó helyre költöztettem őket.
Még utolsó napon adtak 2 tojást...
Szép három év volt.
Utolsó kommentek