főleg, ha vasalás helyett sikeredik - véletlenül. (2011. okt. 27., csütörtök-i bejegyzés)

Tényleg vasalni indultam. Át az udvaron, az öreg házba. A keskeny téglajárdán már megint bokáig gázoltam a falevelekben (főleg a szivarfa hatalmas levelei tudnak egy-két nap alatt nagy rendetlenséget mutatni). "Ehh, a vasalás megvár, gyorsan összekotrom az udvart" - gondoltam, és már nyúltam is a lombsöprűért. Persze ebbe nagyban belejátszott, hogy csodálatos napsütés volt - vétek ilyenkor a szobában púposkodni.

Szóval kigyönyörűztem az udvart, és tanakodtam a nagy levélkupac fölött. Megpróbálhatom beletömködni a komposztládába, de minek. (A komposztláda, amiről mindig mesélek, közel van: éppen csak be kell lépni a kertkapun. Hihetetlen mennyiségű komposztálnivalót nyel el. Néhány nappal ezelőtt még púposra megtömtem, ma már csak színültig van. Meg kéne taposni. Néhány évvel ezelőtt egy ilyen alkalommal éppen itt volt a menyem, őt segítettem föl a tetejére, és ügyesen meg is taposta nekem. De most nincs itt sem ő, sem Réka - ő lenne most már az igazi taposó!)

A nagy komposztdomb hátul, a kert végében van - ez már régebbi gyűjtés, teljesen érett, kész komposztot tartalmaz. Akkor volt szó róla, amikor a komposztrostát készítettem. Ott dolgozom vele. Megkezdtem a dombot az egyik végénél, szépen átrostálom, és talicskával hordom szét a kertbe.

A darabos részeket - ami fönt marad a rostán - melléje, egy kisebb halomba kezdtem gyűjteni további korhadásra. (Ide kívánkozik az elszörnyedésem, hogy a rostán maradó kevéske anyagban mennyi szemét van. Pedig úgy gondolom, nagyon vigyázok, hogy olyasmi ne kerüljön a komposztra, ami nem oda való. De lám, az ember söpör, borít, olykor kapkod ezzel-azzal, és itt az eredménye: rozsdás szög, madzagok, műanyagdarabok, drótok, téglatörmelék, kövek, üvegdarabok, és hát nem bomló dolgok mint barackmag és egyebek... Na ezért is kell rostálni!)

Szóval a nagy domb mellé halmozott kis hasznos kupacot néztem most ki, hogy rá kellene önteni az összesöpört faleveleket. Igen ám, de annak úgyis az lesz a vége, hogy a szél szépen szétteríti ott hátul a kerítés mellett az egészet - meg kéne fogni, ottmarasztalni. A kupac köré levertem hát néhány lécet, a közeit pedig elkezdtem fölépíteni kiszuperált armatúra-borítókból (amiből az erdő felőli kerítés is van) és lécekből, mintegy komposztládát képezve...

Ahogy magasodott, úgy igazítottam a sarkaiba a már ott lévő anyagot, sőt, a környezetéből is összegereblyéztem, amit csak lehetett, hogy tartása legyen a dolognak.

A lécrakás mellett találtam egy levedlett siklóbőrt (gyakorta találok egyébként):

Amikor a "palánk" elérte a megfelelő magasságot, belezúdítottam az összesöpört falevelet, eligazgattam és megszórtam egy kis földdel. Nagyon pofás lett.

Nem, most sem vasalni megyek: a kezemnek egy gyors kézmosás után most talán inkább mosogatás tenne jót. Tehát: irány a konyha!