...remélem.
Bizony, két hónapig hűtlen lettem a blogomhoz.
Lehet, hogy már akkor megrogytam egy csöppet, amikor Lizát eltemettük. Még próbáltam örülni a rengeteg tulipánhagyma elültetésének (mindig boldoggá és elégedetté tesz az alkotó- vagy termelőmunka, ebbe kapaszkodtam). Aztán november utolsó hetén beteg lettem. Ó, nyár óta tudatosan fölturbóztam az immunrendszeremet, néhány nap és túl leszek rajta - gondoltam. Feküdtem egy hetet. Azután még egyet. Beszedtem mindent, amit ilyenkor kell - csak a mellékhatások jelentkeztek, de azok nagyon - és bevetettem minden népi praktikát - szinte hiába: mintha nem csináltam volna semmit. Eltelt hat hét, mialatt örültem, ha a legszükségesebb dolgokat el tudtam végezni: megetetni mindenkit, kicsit rendet tartani... ennyi.
Mintha-mintha jobban lennék... Tegnap hétágra sütött a nap, bár hideg volt. Kétszer szaladtam át az udvaron kabát nélkül. Visszaestem. Most már a szobában is kabátban ülök, bár a párom dübörögteti a fás kazánt, borzongok. "De jó, hogy már nincsenek nálunk a bárányok, de jó, hogy fölszámoltam a baromfiudvart, de jó, hogy a négy macska képes egész nap aludni, de jó, hogy a két kutya szintén. Mit csinálnék most? De jó, hogy most nincs kerti munka. De jó..." Valóban jó? Hiszen boldog voltam kis gazdaságommal, nagyon szeretek dolgozni, hogy' jutottam idáig?
Enervált hangulatomon még az is nyomott egy kicsit, hogy odakint ónos eső esik, nemsokára korcsolyapálya lesz az udvar...
És ekkor elém kerül egy írás, egy fiatal fogalmazza meg azokat a gondolatokat és vágyakat, amelyek engem tanyára hoztak. Csakhogy ők időben rájöttek, hogy mit akarnak - míg én már öregen. A kezdeti hőskor éveit nem duplán, de triplán kell számolni, és nekem már nem volt annyi tartalékom.
Szeretettel irigylem őket, és örülök, hogy ezek a fiatalok okosabbak és szerencsésebbek nálam.
Utolsó kommentek