az egyik legfinomabb gomba.
A fenyőtinóru lelőhelye mindig is az erdőszéli füves sáv volt - néha beljebb merészkedett egy-két darab, be kellett bújni értük az aljnövényzetbe, de a többségét a fűben találtam. Legnagyobb örömömre idén behúzódtak a kertünkbe. A kerítés belső oldalán, ahol kezd elmohásodni a talaj, mert az erdő szinte állandó árnyékot vet oda, megjelentek a fenyőtinóruk. Mondanom sem kell: boldogan szüreteltem...
A fenyőtinóru az egyetlen gomba, amelyiknek le kell húzni a bőrét. Gumiszerű, ragadós hártya ez, ha ügyesen fogom meg a szélét, egy húzásra lejön az egész. Abban a pillanatban rácuppan az ujjaimra, alig lehet megszabadulni tőle.
Így néz ki a gomba húsa. Annyira gusztusos, már így nyersen is enném...
A fenyőtinóru nagyon gyorsan kukacosodik, ezért sok a "selejt". A leszedett mennyiségnek majdnem a fele visszakerül az erdőszélre, valamelyik bokor alá.
Így néz ki a kezem ilyen kis mennyiség megtisztítása után. Hosszas súrolás és citromsavba áztatás után is megmarad, csak a fénye tűnik el. És: megfeketedik. Aztán ezt napokig magyarázza az emberlánya mindenütt: nem kosz, csak gombát tisztítottam, daraboltam.
Különben pedig a munka közben nagyon kell vigyázni, hogy semmit nem fogjak meg, mert bármihez nyúlok, ottmarad a fekete folt. Ruhán, műanyag edényen, tányéron, evőeszközön, bútorfogantyún, villanykapcsolón, stb. Ahogyan a kezemet is ádázul sikálhatom napokig, míg lekopik a "kosz", a megérintett tárgyak sem engedik könnyen a megszerzett foltokat...
A megtisztított, darabolt gombát "blansíroztam". Utálom ezt a szót, mert kellemetlen emlék fűződik hozzá. A párom kórházban feküdt - még megjósolhatatlan kifejlettel, napjaim nagy részét mellette töltöttem, este pedig készülődtem a következő napra - egy este csörög a telefonom, és egy újság szerkesztője kérdezi: a leadott receptemben mit jelent az a szó, hogy blansírozni? Többször is rákérdeztem: megesküdtem volna, hogy ezt a szót először hallom - annyira nem voltam magamnál azokban a napokban. Próbáltam óvatosan kiszedni a szövegkörnyezetből az értelmét - nem ment. Nem tudom, hogy mi volt a telefonbeszélgetés vége, mikor jöttem rá a szó jelentésére, mert egyrészt nagyon régen történt, másrészt bennem csak a döbbenet és a szégyenérzés maradt meg. Azóta utálom ezt a szót, mert visszahozza ezeket az érzéseket.
Pedig igen egyszerű dolog: felforralok egy fazék vizet, és amikor zubogva forr, beleöntöm az előkészített zöldséget. Újraforrástól számítva egy percig főzöm. Akkor leszűröm, és a zöldséget (jelen esetben gombát) tiszta konyharuhára terítem szikkadni. Ez a blansírozás.
Amikor szépen megszikkadt, nejlonzacskóba tettem, és a fagyasztóba került.
Ha itthon lenne a párom (a szerencsésen fölépült kedvesem), rögtön elkészíteném neki, mert imádja. De csak napok múlva jön haza, tehát a gomba a fagyasztóban várja őt. Gombapaprikás vagy gombaleves lesz belőle - amit az úr kíván... :)
Addigra a kezemről is lekopik a feketeség.
Utolsó kommentek