Nellivel, Bertával, Dinivel, Zsigával, Bencével, Biankával, további macskákkal, név nélküli kisállatokkal, tyúkokkal, tengeri malaccal, mókussal...
Liza 2001. március 17-én született, két nappal azután, hogy a tanyára költöztünk. Panninak kilenc kiskutyája lett, kettőt megtartottunk (Lizát és Dinit), a többi kis pöttyöst három-négy hónap múlva elajándékoztuk. Az ország minden részébe kerültek, egy ideig nyomon követtük őket, aztán megnyugodva, hogy mindegyik jó helyre került, elengedtük valamennyit.
Nelli, a németjuhász, amolyan nagynéniként segített Panninak a sok apróság nevelésében. Nemsokára neki is lett két kiskutyája: Berta nálunk maradt, a testvére Szegedre került.
Dini két év múlva meghalt, Nellit is eltemettük, Panni eltűnt...
Lizának született nyolc kiskutyája: négy pöttyös és négy fekete - nem tudjuk, ki volt az apa. Egyetlen kislány kutya volt közöttük, a fekete Maja, őt megtartottuk, a többit elajándékoztuk.
Közben elaltatás elől hozzánk került egy dalmata fiú. Liza halálosan beleszeretett. A kutya pedig Bertába... A fura szerelmi háromszög végkifejlete az lett, hogy Liza elhatározta: megküzd Bertával. Szörnyű időszak kezdődött. Liza verekedést provokált, a hatalmas németjuhász csupán védekezésből is úgy megszabta, hogy orvost kellett hívni, aki nem csak összevarrta, de kétnaponta jött tisztítani a tályogokat. Ám amint felépült, újra nekiugrott Bertának. És ez így ment hosszú ideig, pedig közben a fiú kutyának kerestünk másik gazdát. Liza azonban végérvényesen meggyűlölte a riválisát. Így került sor szemműtétre (a bal szemére azóta vak volt), három ízületi műtétre (a bal hátsó lába többé nem volt tökéletes), és ivartalanításra, hátha az lecsillapítja (nem használt).
Bertát eltemettük: hasüregi rákban halt meg.
Közben hozzánk került egy apró kóborkutya, Sári, hathetes lehetett, Chin "márkájú".
Maradtunk tehát Lizával, Majával, Sárival...
Hosszú évekig jól működött a trió. Sári jelzőkutya, a két nagy csak akkor ugrott, ha ő szólt nekik, hogy odakint, a bekötőúton merészelt elhajtani egy kerékpáros, zörgő lánccal...
Liza egyre jobban kímélgette magát - Maja néha rá tudta venni egy kis versenyfutásra, azután már csak nézte, amint a lánya rója a köröket.
Gyakran fájt a lába.
Két hatalmas szemölcse nőtt: a hátáról leoperálták, a vak szeme szemhéjához nem mert nyúlni az orvos.
A látó szemén szürkehályog nőtt.
Cukorbeteg lett...
Nem folytatom. Mindennek dacára teljes életet élt. Szeretnivaló, szeretetet bőven adó kutya volt egész életében. Öreges szokásai alakultak, minden napi programból rituálé lett. "Öreganyámnak", Liza mamónak" szólítottuk. Vigyorogva fogadta...
Ma reggel Maja egyedül várt az ajtó előtt. Rosszat sejtve indultam a fás kamrák felé (szemben a kamrákkal egy valamikori bárányólban aludtak nyáron - amit telepakoltam szalmával - hideg éjszakákon bent a házban, hiszen rövidszőrűek). Liza a füben fetrengett, próbált felállni, nem tudott. Föltámogattam, összeesett. A feje jobbra húzta, nem tudta, hol a lent, hol a fent... Fölnyaláboltam a harminckilós kutyát, és bevittem a házba, a fekhelyre, ahol napközben (és télen) aludni szoktak. Már nem látott egyáltalán, koordinálatlanul kecergett, nyögött. Megnyugtattam. A tünetekből és az állapotából sejtettem, hogy valami súlyos agyi történés érte. Nemsokára az orvosa megerősítette a diagnózist. "Liza tizennegyedik éves, már ez is szép kor dalmatáknál, hát még az ő műtéteivel és betegségeivel... Meg lehetne hosszabbítani a szenvedését különféle infúziókkal, nagy adag B1-gyel, mesterséges táplálással, stb..." És ránk nézett. Értettük. Aláírtuk a papírt és elaltatta.
Később eltemettük.
Maradtunk Majával és Sárikával...
Maja akkor volt tanítható kölyökkutya, amikor az anyja és Berta között a sorozatos verekedés volt. Nem tudtam törődni a kiskutyával - állandóan az anyja gyógyítgatásával voltam elfoglalva. Maja egy öntörvényű, akaratos kutya lett, ami nem gond addig, míg szabadon, mindenféle kötöttség nélkül él a hatalmas udvaron.
Ám gyakran gondoltuk arra: mi lesz, ha olyan szituáció áll elő, amikor nyakörvet és pórázt kell/ene tenni rá, vagy autóval kéne valahová szállítani? Nagyon-nagyon nehezen elértem, hogy hallgat az "ül" vezényszóra. Ez nagyban segített az idei oltásnál: nem kellett lefogni, pláne elbódítani, mint a chipezésnél... De mondom: ezt az egy szót is nehéz és hosszadalmas volt megtanítani - mert nem rám, hanem az anyjára figyel. Állandóan. Pisilni nem megy az anyja nélkül - sokszor nevettük, de tudtuk, hogy ez azért nem jól van így.
Most pedig le sem lehet vakarni rólam. Jön utánam, bújik, panaszkodik. Itt a lehetőség, hogy - bár már nem fiatal - de több mindenre megtanítsam. Mindkettőnknek könnyebb lesz földolgozni... ha dolgozunk. :)
Utolsó kommentek