avagy Lenke újra a régi...

Pedig másfél hónappal ezelőtt egy fillért sem adtam volna érte. Meséltem, hogy a magatehetetlen tyúkot a többiek csőre elől/alól mentettem ki, és vittem be a konyhába... Nem tudott lábra állni, kuporgott, kókadozott, iszonyú rosszul nézett ki. Naponta többször odatettem eléje a edényeket, hogy enni és inni tudjon - biztató dolog volt, hogy elfogadta.

Néhány nap múlva már föl-fölállt, igaz, csak egy lábra, mint a gólya. Még akkor se lehetett tudni, hogy mi lesz vele, hiszen semmit nem mozgott. Fontos lett volna, hogy önállóan tudjon helyet változtatni. Egy reggel észrevettem, hogy nem ott vannak a "tojatok", ahol Lenke ácsorog... nagyon megörültem. Gyönyörű, napos idő volt akkoriban. Naponta többször kivittem az udvarra, ahol több helyen zöldellt még a fű. Jól számítottam, mert ha bicegve is, de helyet változtatott: hívta őt egy arasszal távolabb lévő fűszál, aztán egy másik is.
Két-három nap, és megpróbált kapirgálni. A kezdeti suta mozdulatok egyre konkrétabbak lettek. Ha szépen sütött a nap, már ott mertem hagyni kis időre, én pedig visszamentem a konyhába - általában ilyenkor takarítottam ki a betegszobát konyha sarkát, ahol Lenke lábadozott.
Boldogan vettem észre, hogy Lenke keres, sőt, utánam biceg: megjelent a konyhaajtóban a maga kérdő mondataival. Tényleg: halkan kárált, a végén mindig fölvitte a hangsúlyt, mint aki kérdez: hol vagy? merre vagy? miért hagytál egyedül?

Kihasználva, hogy utánambóklászik, gyógytornára fogtam, vagyis elkezdtem járatni: hol itt, hol ott akadt dolgom az udvaron, megvártam, míg utánam jön és megpihen, aztán odébb mentem, és ő jött utánam. Minden nap többet és többet sétáltunk így.
Nemsokára elkezdtem beszoktatni a baromfiudvarba: éjszakára betettem a többiek közé, és reggel, mielőtt teljesen fölébredtek volna a gonoszok, akik bántották, kihoztam. Aztán napközben bevittem a többiek közé - persze szigorúan a felügyeletem alatt. Ha a többiek kaptak valami finomat, akkor Lenkét a közelükben megetettem. Szegény, csak úgy mert enni, hogy rajta állt a lábfejemen... Aztán biztosítottam neki, hogy a közös etetőből tudjon csipegetni, amikor a többiek már jól laktak és szétszéledtek. Mind hosszabb időket töltöttünk a baromfiudvarban... Egy este, amikor a többiek besorjáztak az ólba, az én Lenkém is evett, ivott, és utánuk ballagott. Azt hiszem, akkor lettem biztos abban, hogy rehabilitálni tudom őt. Pedig még jónéhány nap volt hátra addig, míg önállóan ott tudtam hagyni a többivel.

Mostanra szépen beilleszkedett, ki tudja harcolni magának az ennivalót akkor is, ha nagy a nyüzsgés körülötte. Érdekes volt látni, ahogy távolodott tőlem érzelmileg. Mert hogy előbb csak a lábam előtt/mellett tudott létezni, sőt, nyújtogatta a nyakát, csipkedte a ruhámat, hogy vegyem ölbe, annyira félt a többitől. Most már elhúzódik, ha meg akarom simogatni. Néha még a régi reflexszel elvárja, hogy külön neki adjak valami finom falatot, de ez is egyre ritkább.

Nem mondom, hogy nem kímélgeti még a lábát - hiszen éppen a képen is látszik... De gyönyörűen kikupálódott, néha már összetévesztem az egyik fiatal tyúkkal - milyen jó, hogy annakidején megjelöltem őt: a jobb bokáján egy diszkrét, laza karkötőt visel.