Csengelén tavasz.
Legalábbis temetjük a telet... Szegény pici sárga virágok (téltemető) második éve kucorognak egy műanyag ládában valami varjúháj-féle alatt. Nem merem kiültetni őket, mert elvirágzásuk után úgy eltűnnek, mint a kámfor. Ezt tudva, még virágzáskor fölszedtem őket egy ládába, és melléjük dugdostam néhány palántát ebből a kis talajtakaróból (mert hogy az is kell majd). A talajtakaró teljesen benőtte a ládát (ki is buggyan körben), de nem baj, a téltemetők kidugják a fejüket és virágoznak, majd elvirágoznak és visszahúzódnak, de megvannak, vihetem őket ládástól, varjúhájastól... majd egyszer.
Kinyíltak már a nemrégen még igencsak bimbós hóvirágok is. Ők nincsenek ládafogságra ítélve - remélem, hogy a következő kertemben is lesz valahol hóvirág. Ezeket sem én ültettem, hanem... lettek.
Tetszett, ahogy egy új helyre költözött fiatalasszony mesélte: az első évben nem nyúlt semmihez, megvárta, hogy kibújjanak, amik őt várták ott, csak ennek tudatában kezdett aztán rendezkedni, ültetgetni az új kertben.
Amíg én itt a bloggal foglalkozom, Gusztáv néhányszor jelezte, hogy simogatásra vágyik. Nem akartam megérteni. Erre hátat fordított nekem, és most truccol.
Utolsó kommentek