reményt keltő állomány a 13 szárnyas.
Megbeszéltük Ilikével, hogy jó lenne, ha elhoznám azokat a jércéket, akiket meg szeretnék tartani (mert hogy a csirkeállomány a nyáron odakerült hozzá - és milyen szerencse: a Sárát megtámadó sas sorban elhordta volna őket...). Eddig egy nagy udvaron éltek, az éjszakákat a féltető alá állított kocsin töltötték (no, úgy is nézett ki az amúgy szép szekér, féltem is, hogy Ilikéék letakaríttatják velem...) de most már össze kéne engedni a még nagyobb udvar lakóival, hogy éjszakára ők is mehessenek az istállóba. Mellesleg az utolsó pillanatban történt mindez: aznap éjszaka már fagyos hideg volt... Késő délután értem oda, hogy hazaérkezéskor már alkonyodjon.
Szóval: bementünk Ilikével az udvarra, hogy válogassak. Ajjaj, szebbnél szebbek... ez nem fog menni. Észérvek döntöttek végül. Feketét ne, mert az öreg tyúkok űzik-hajtják a fekete kopasznyakú tyúkomat (a testvérét el is kellett ajándékoznom, mert maflább volt, nem tudta megvédeni magát - a kopasznyakú életrevalóbb, ügyesebb). Értelemszerűen tarkát se, hátha ezeknek a ronda rasszistáknak az sem tetszik. Pedig volt ott gyönyörű fehértarka, világos kendermagos, fekete búbos - mindnek maradnia kellett, mondtam Ilikének, hogy csak piros jöhet számításba.
Elkezdődött a hajtóvadászat. Én nagyon nehezen viselem az ilyen helyzeteket: borzasztóan sajnálom a megriadt, rémülten menekülő szárnyasokat. Perceken belül abba is hagytam a kergetésüket, szegény Ilikére hagytam a nehezét, én pedig fogtam a zsák száját, amibe ő egymás után hozta az elkapdosott jércéket. Öt után azt mondtam: ennyi. A kakassal együtt otthon nyolcan vannak, ezzel az öttel lesz tizenhárom. Szerencsés szám, maradjunk ennyiben...
Óvatosan beemeltük a zsákot az autó csomagtartójába, és elindultam - igen lassan - hazafelé. Nagyon jól viselték az utat. Sötétedett: a többiek már bent voltak az ólban, ültek a rudakon. A jércéket egyenként fölültettem a szabad helyekre, jó éjszakát kívántam a társulatnak, és vártam a reggelt.
Amikor kinyitottam az ajtót, szépen sorban jöttek kifele az újak is a tyúkok között. Körülnéztek - talán ismerősnek tűnhetett a környezet, a színek, a szagok, mert otthonosan viselkedtek. Persze tartanak még a nagyoktól, iparkodnak lehetőleg egy csoportban maradni, de már ők is szaladnak elém, amikor hallják, hogy nyitom a kertkaput.
Kukorira viszont nagyon haragszom. Ronda szexista hím, már-már pedofilnak mondhatom, hiszen ezek a jércék még gyerekek, ő pedig már beválogatná őket a hárembe. Szerencsére félénkek, fürgék és óvatosak: kitérnek az útjából. Másik barátnőm szerint így még mindig jobb, mint hogyha csípné-verné őket - ez a befogadás gesztusa. Nahiszen.
Aki ott hátul kukucskál a kerítésléc takarásában: kopasznyakú. Itt elöl, éppen lehajtott fejjel: búbos. Jobbra egy kistermetű - már-már törpe-gyanús - világos, balra egy szép zsömleszínű (remélem, nem lesz olyan rossz természete, mint a szintén zsömle színű Gizinek), az ötödik pedig sötétpiros - szinte kiköpött mása Sárának, akit megölt a sas nemrégen.
Még nagyon óvatosak és félénkek, nem lehet közelebbről fotózni őket. Részletekben még próbálkoztam, ez lett az eredmény:
Nem nagyon fotogének, ugye? Majd később... Én sem voltam valami türelmes: annyira hideg van, hogy majd' lefagytak az ujjaim. No és a kényes apparátot is sajnálom megfagyasztani. Mikor lesz már tavasz?
Utolsó kommentek