Ráadásul a fejemre esett... (2011. nov. 7., hétfő-i bejegyzés)
Ráadásul a fejemre esett... (2011. nov. 7., hétfő-i bejegyzés)
Érthetően meglepődtem, amikor a garázs tetejéről rámugrott valami. Nem bántott és nem kapaszkodott belém, csak megérintett és legördült a vállamra, onnan pedig a földre. Kéttenyérnyi zöld valami. Már nem mozdult. Rettegve fölegyenesedtem, kihúztam magam, nyújtózkodtam, hogy a szemem magassága a tető széle fölé kerüljön... és jaj! Ott sorakoztak az újabb zöld szörnyecskék ugrásra készen, éppen a szemem előtt!
Alig akart csillapodni a szívdobogásom, pedig már nevettem magamon. Gyönyörűséges mohagombócok borítják a tetőt. Bizony élnek, és vándorolnak - talán nem hiszik el, de így van. Ekkor jutott ugyanis eszembe, hogy a garázs oldala mellé ültetett kerti hibiszkuszok mellett-között gyakran látok mohadarabokat eltörve, a hátukra fordulva, amint barna hasukat mutogatják az égnek. Ők azok: a Moha bácsik. Szép lassan vándorolnak lefelé, talán a súlyuk segíti őket, hiszen nőnek és híznak - a tető magasabb részein még aprók, itt lent viszont már ducik és nehezek. Araszolnak szépen lefelé, míg el nem érik a tető szélét. Akkor halált megvető bátorsággal vetik magukat a mélybe. Fűre, cserjére, ott bóklászó sünre, kutyára... vagy éppen rám. Ennyi volt az életük, elszáradnak.
De az új nemzedék már indul odaföntről: aprón és hetykén, hogy nőjenek, gyarapodjanak - lassuljanak, és lessék, hogy életük végén még kit tréfálhatnának meg váratlan pottyanással. Hogy még egy jót nevessenek...
Utolsó kommentek