"valami nagy-nagy csoda kéne..."
Ki volt már olyan élethelyzetben, amikor vett egy nagy levegőt, és bent tartotta, és bent tartotta, és bent tartotta, közben pedig várta a csodát, hogy történik valami, mielőtt kifújja, mert újabb levegővételre már nem lesz ereje..? Körülbelül így érzem magamat már hónapok óta.
Csupa pótcselekvés az életem, kapkodok apró örömök után, amik értelmessé varázsolják a mai napot. Mindig csak a mai napot. Tervezni már régóta értelmetlen.
Közben berobbant a tavasz (inkább nyár eleje), pezseg az élet, beindult a kert, bennem is mozdul a lendkerék - ha növényekről van szó, az ember nem kérdezi, hogy érdemes-e, hanem csinálja: kiszabadítja a gazból, föllazítja a talajt, megöntözi, kitisztítja, megmetszi, trágyázza, ássa, csíráztatja, ülteti, elduggatja, megújítja - melyik mit igényel - és gyönyörködik benne. Ezek a mindennapok csodái.
A piacon rám mosolygott egy páfrány. Beszédbe elegyedtünk a nénivel, aki árulta. Azt mondta, hogy egy kis erdei föld csodát tenne, akár háromfelé is szétszedhetem, erős tő. "Dehogy szedem szét", mondtam, ez így gyönyörű - aztán mégis, igaz, csak kétfelé. Hoztam az erdőből (az akácos részéből) egy vödör földet, és amikor kikoppintottam a páfránytövet a kis cserépből, láttam, hogy valóban érdemes lenne kettévenni, mutatós marad úgy is. Van tehát két szép páfrányom a télen tönkrement helyett (minden tavasszal hosszan kesergek és meggyászolom a rossz teleltetési viszonyok miatt elpusztult növényeimet. Ugyanis ahol világos van, ott túl meleg van nekik, ahol hűvösebbet lehetne tartani, ott fény nincs... No, majd ha lesz egy üveges verandám!).
Egyébként: ma kihordtam az udvarra az összes (megmaradt) növényt... illetve a hatalmas máltai kaktusz még bent van a kis fürdőszobában - már nem volt fizikai erőm hozzá. Holnap kigyönyörűzöm valamennyit, és kihurcolom a máltait is.
Akkor most foglalkozzunk az alábbi fotóval: a kép bal oldalán kandikál egy kis pozsgás, közte, és az egyik páfrány között három oxalis tő figyel. Középtájon öt cserép legyökeresedett madárbirs hajtás várja a jobb sorsát. Fölöttük az a kis zöld... most nem jut eszembe a neve, tulajdonképpen szobanövény, gyorsan nő, hosszú hajtásokat növeszt, rajta szív alakú leveleket, gyönyörű ámpolna volt az udvaron, de tél végére csak a tő maradt meg ezzel a három kis levéllel. Nemsokára megindul, és újra szép lesz.
A kép közepén, a jobb oldali páfrány mellett pedig... egy cserép nefelejcs. Igen, rózsaszín nefelejcs (eddig csak kék nefelejcset tudtam, el is szaporítottam kertben, virágládákban, kint és bent, sok-sok palántám van).
Most már lesz rózsaszín kéknefelejcsem is! :)
Ez a császárkorona nagy túlélő, megérdemelné már, hogy kiemeljem a hagymáját, és jobb helyre ültessem - a legjobb lenne cserépbe tenni, és ősszel már az új kertem egyik sarkába telepíteni...
Nem tudok betelni a virágzó vérszilva látványával. Néha arra gondolok: miért nem tudom összefogni a kertem és az udvarom négy sarkát, és magammal vinni a Dunántúlra mindent így, ahogy van, a sok küzdelemmel, szép emlékekkel, kudarcokkal és sikerekkel? Miért nem?
Ez pedig egy klasszikus szobai mini-melegágy Stevia (édesfű) magokkal. Kétszer nekifutottam tőről nevelni, de a megvásárolt tövek már a hazahozatalkor feketedni kezdtek, és rövid időn belül tönkrementek. Valaki azt mondta, hogy majd kihajtanak a tövek - hát nem így lett. Most szereztem 20 darab stevia magot. Elültettem ebbe a ládába, folpackot borítottam rá, minden nap permetezem esővízzel, és drukkolok, hogy kikeljenek, megmaradjanak. Ha már szét lehet ültetni, akkor kerül belőlük a kertbe is, és cserépbe is, és virágládába is - valahol csak megembereli magát...
Mekkora öröm lesz majd! Ugye-ugye, mégis csak tervezget az ember lánya... :)
Utolsó kommentek