avagy igazi "mi van itthon, abból sütünk" - szelet.
Hetek óta kornyadozik a hűtőben néhány cékla - azért vásároltam, hogy na most majd elkezdem a tél eleji céklalékúrát (vagyis minden este meginni egy cékla kipréselt levét sárgarépával vagy a nélkül, ami aztán halálra rémíti a bacilusokat, ha közeledni próbálnának... de nem is merészelnek), ám a bolti cékla már akkor sem volt jajde gusztusos: ki tudja, mióta fonnyadtak már a polcon. Céklát csak a piacon érdemes venni, kofától, aki aznap kora reggel, vagy előző este ásta föl a lédús, kemény gumókat. Szóval a céklák... Ha van sárgarépatorta, akkor lehet céklatorta is, egy kísérletet megér, annyira rossz nem lehet, hogy valaki meg ne egye (úgymint: én, a párom, a kutyák, vagy nem várt vendég).
Előszedtem tehát mindent, ami szóba jöhet a receptalkotásnál: liszt, cukor, tojás, szódabikarbóna mint alap, olívaolaj és kakaó jó, ha van, és persze cékla, a többi majd adja magát.
Nekiálltam előkészíteni a céklát, mert tudtam, hogy az egész akciónak ez a buktatója: meghámozni, lereszelni, az emberlánya csuklóig piros (ilyenkor jut valamelyik randa macska eszébe, hogy kimenne, nyissam ki az ajtót, amikor mozdulni sem tudok, mert a cékla már harmadszor ugrik ki a kezemből), piros szálakkal van tele a konyhapult, a kenyértartó, a csempe, a mézesüveg oldala, és a járólap is a lábam körül, ami azzal jár, hogy egy rossz mozdulat, és a krémszínű járólap nehezen föltakarítható vörös pacákkal lesz tele... szóval nem kéne. A két karom már majd' leszakad, és a nyakam is viszket, jaj, hozzá ne nyúljak!
Készen van a céklareszelés, szálak összeszedve, minden letörölgetve és feltörölve, macska kivágva, reszelő elmosogatva - a kezem még vöröslik, de nem színez.
Bekapcsolom a sütőt kb. 200 fokra (soha többé nem veszek olyan tűzhelyet, aminek a tárcsáján nem egyértelmű a hőfokjelölés). A céklareszeléket egy nagy tálba teszem, beleütök 3 tojást, picit megsózom, ráborítok kb. 20 dkg kristálycukrot (amibe már hónapokkal ezelőtt beletörtem egy vaníliarudacskát), na, még további 2 zacskó vaníliás cukor is mehet bele, meg 3 evőkanálnyi olívaolaj. A vaníliarúd darabjait visszateszem a csavaros tetejű üvegbe, és feltöltöm friss kristálycukorral, rátekerem a tetejét és visszateszem a konyhaszekrénybe, máskorra. Az eddigi hozzávalókat alaposan összekeverem.
Kimérek 20 dkg sima lisztet, belekeverek 1 mokkáskanál szódabikarbónát, ledarálok 10 dkg mandualforgácsot és 5 dkg lenmagot. Ezeket a porokat a céklás keverékhez adom, majd még 2 evőkanál kakaóporral is megszórom. Jó kis lágy keveréket kapok. A kedvenc tepsimbe terítek egy sütőpapírt, és a keveréket beleöntöm (kinyalom a tálat: finom! Jó lesz ez!).
60 percig figyelt a sütőben a tepsi - közben behordtam a kertből a kamrába a dáliagumókat, az 59. percben rontottam be a konyhába rosszat sejtve, de nem lett semmi baj, ennyi idő kell is neki.
Egy tiszta konyharuhára borítottam, hagytam egy csöppet hűlni, lehúztam róla a sütőpapírt, visszafordítottam a "talpára", vastagon megszórtam porcukorral - csak a kontraszt kedvéért persze, hogy jól mutasson a fotón (vicc volt!). Jó puha, fincsi sütemény lett belőle.
Utolsó kommentek