még egyszer - talán utoljára...
Nem azért utoljára, mert varázsütésre eltűnik, dehogy. Csak már én is unom a témát, bizony. Megfogadtam, hogy nem és nem, nem megyek ki a kapubejáróhoz királydinnyét fölszedni, sőt, még a szememet is behunyom, ha arra járok... Aztán addig győzködtem magam, hogy csak megfogtam a vödröt és a nagy kukazsákot. Először csak ott szedtem föl, ahol az autó jön-megy - mert hogy az autóguminak sem használ. (A vastag gumipapucsomat képes átszúrni - erről csak ennyit...) Aztán egy csöppet szélesebbre vettem a tisztítandó felületet, hogy ne mindjárt ott, közvetlenül a kerék mellett legyenek ekkora kövér királydinnyék:
Munka közben érdekes megfigyeléseket tettem. Például: hogy a leghatalmasabb, legkövérebb tövek ott sűrűsödnek, ahol sok őzürülék van. Mivel láttam, hogy a papucsom talpán vastag réteget képeznek a belefúródott királydinnye tövisek, hát el tudom képzelni, az őzek lába (párosujjú patás) mit szed össze! Ezek szerint, ahol megállnak - mondjuk hosszan rágcsálni a gyönyörű borbolyákat - elhullatnak több királydinnyét, azok pedig boldogan burjánzanak ott. Újabb száz tüskét nevelve... Én pedig - valljuk be - kicsit azért is álltam neki mégis a "dinnyeszüretnek", hogy szegény őzek ne szenvedjenek - legalább a kapum közelében ne. Most fölülbírálom azt a rajongást, ami az őzeimhez köt.
A királydinnyét nem lehet súlyos sérülések nélkül szedni. Odanyúlok a tövéhez (a közepéhez, ahonnan - mint egy óriás polipnak - a csápjai gyomorforgatóan elágaznak, gyakran félméternyire is), hogy megragadjam és óvatosan kihúzzam - a polipcsápok megmozdulnak és jönnek a tő után, ami végül a kezemben tényleg úgy lóg, mint egy vízből kihúzott polip... szóval odanyúlok, és a három ujjam bögyébe azonnal tüskék fúródnak: azok a dühösek, amelyekből nem kelt ki növény, csak közülük ott az egyikből. Tehát először óvatosan megszabadítom a kezemet a tüskéktől (szigorúan a vödör fölött, mert ha csak úgy, akkor nem csináltam sokat.), aztán újra nyúlok a tő felé. Előfordul, hogy kétszer-háromszor megismétlődik ez - egyetlen tőnél... Akkor, a munka lendületében nem is tűnik ez olyan nagy bajnak: megszúrt, hát megszúrt, nemsokára készen vagyok, és abbamarad ez is...
Megtelik egy vödör, kettő, négy, nyolc, tíz, hordom és borogatom a hatalmas kukazsákba. A végére érek a kiszemelt területnek, vagy elfogy az időm, vagy nem bírom már tovább a fájdalmat - abbahagyom. Még ott, a vödör fölött letakarítom a papucsom talpát, hogy ne hurcoljam máshova a tüskéket. Aztán lesúrolom és fertőtlenítem az ujjaimat. A nap további részében halványan érzékelem ugyan, hogy a kezeim nem jól működnek, főleg a jobb kezem fáj, bármihez nyúlok. Majd elmúlik.
És eljön a másnap. A ujjbögyeim triplájára dagadva, vörösen lüktetnek. A királydinnye tüskéinek végén ugyanis apró kampók vannak, hogy ami hozzájuk ér, arra biztosan rá tudjanak kapaszkodni. Nos, amikor leszedegetem a bőrömről a tüskéket, ezek a miniatűr kampók beletörnek. És másnapra begyullad tőlük az ujjam. mert sokan vannak... és nem mondom, hogy mérgesek, de nem oda valók, és a bőröm ki akarja dolgozni őket.
De még mielőtt teljesen érzéketlenné váltak az ujjaim, fogtam a gépet, és készítettem sok-sok fotót. A múlt és a jelen: gémeskút, mellette pedig látszik a mikrohullámú internet ház mögött álló árboca:
A kedvenc kosaram kisúrolva szárad a kerítésen:
Ritka beállítás: minden épület látszik (ja, a tyúkól mégsem...):
Erdőrészletek a nagykapu mellől és a kerítés mellett:
A külső udvar:
Látkép a külső udvarról:
A belső udvar árnyas idillje:
Hát igen.
Utolsó kommentek