avagy mire jó az álmatlan éjszaka... (2011. szept. 28., szerda-i bejegyzés)
Körülbelül 2 köbméter (inkább több, mint kevesebb) komposzt vár terítésre - egy egész év gyűjtése. Merthogy komolyan veszem ám a komposztálást, annál is inkább, mert itt nálunk szelektív a hulladékgyűjtés is, tehát csinos sárga nejlonzsákokat kapunk, hogy abba gyűjtsük a szépen kimosott tejfölös poharakat, nejlonzacskókat, tejes dobozokat, konzervdobozokat, és minden egyebet, ami műanyag és tiszta. Bizony a zsák egy hét alatt megtelik: pillekönnyű és jószagú, nem emlékeztet a nehéz, büdös kukazsákokra: az a múlté. Van a szerszámoskamrában még egy-egy kis láda a fémhulladéknak (rozsdás szögek, csavarok, korhadt deszkáról leszerelt ajtópántok, drótok, stb.), üvegeknek, és a veszélyes hulladéknak (használt elemek, kiégett villanykörték, kiürült nyomtatópatronok és egyebek). A használt étolaj is ide kerül. Ezeket kb. félévenként beviszem a hulladékudvarba. Ám minden egyebet a nagy komposztládába gyűjtünk: konyhai hulladékot, kerti gyomot, levágott füvet, faforgácsot, apró gallyakat, faleveleket... szóval mindent, ami el tud korhadni. Már csak a tetején, a felső negyedén van felismerhető hulladék, a többi szép, fekete, morzsalékos komposzt.
A korhadást különféle élőlények is elősegítik, amiket viszont nem szeretnék a növényeimhez juttatni a komposzttal, mert aztán azok gyökereit rágják tovább nagy bután - maradjanak csak a komposztládában, dolgozzanak ott, az a tevékenységük hasznos. Hogy csak egyet említsek: cserebogárpajor... A komposztot tehát át kell rostálni, és az élőlényeket, valamint a még darabos részeket visszapakolni a ládába. Csak a tiszta komposzt kerül a kertbe.
Beütöttem a keresőbe a komposztrosta szót... és nem jött elő semmi használható! Egyetlen hatalmas munkagép képe pirosodott előttem, ipari méretű komposztforgató, rostáló dobbal... nahiszen. Éjszaka - szokásom szerint - fölébredtem, de nem aludtam vissza, mint máskor, hanem elkezdtem gondolkodni a rostáról. Éjjel az embernek jobban vág az agya, tud összpontosítani, semmi nem vonja el a figyelmét, csak úgy tolulnak elő az ötletek - próbálják ki! "Nem lehet olyan ördöngösség, végül is valami hasonló dolog lehet, mint a szénrosta - emlékeztem gyerekkoromból - csak apróbb lyukak legyenek rajta." Rövid idő alatt a technológiát is kitaláltam, alig vártam a reggelt.
A gazdaboltban volt apró lyukú fém rács, 1 méter széles, vettem 1 métert belőle. Itthon - mint minden rendesebb háztartásban - mindig van 5x2-es léc (na jó, elárulom: kerítésléc az, maradt évekkel ezelőttről, mindenhez ezt használom, még a virágládák is abból vannak). Előkészítettem tehát a rácsot, 4 lécet, és mentem szerszámokért.
Méretre szabtam a négy lécet, és összeütöttem keretté.
Lefektettem a betonjárdára, ráterítettem a fém rácsot, a lécmaradékokból merevítőket szabtam le, ezekkel mindjárt odafogattam a rácsot is, amit aztán körben még U-szögekkel is megfogtam (a bal hüvelykujjam bánja...).
Íme, az eredmény:
Ma már nem ugrom neki másik nagy munkának, de ki kell próbálni! Vittem a tett színhelyére, megemeltem egy tuskóval az egyik oldalát, és a lejtős rostára dobtam néhány lapátnyit a komposztból. Meg is riszáltam rajta a lapáttal: gyönyörűen hullott át rajta, ami át kellett hulljon.
A rosta alatt pedig ott figyelt már egy kis kupac rostált komposzt, a legfinomabb roboráló a növényeknek.
Kapnak belőle a rózsák, a díszcserjék, a szamóca, az összes évelő virág, a tuják, a gyümölcsfák, a szőlőtövek, a köszméte, a málnabokrok, minden. Szépen bekapálom, némi takarást is kapnak, jöhet a tél, de a tavaszt... a tavaszt nagyon várjuk.
Ésésésésésés: van nekem komposztrostám.
Utolsó kommentek