lóg üresen a fáról. Az előbb még tele volt madárral,
de jöttömre szétrebbentek, várják, hogy visszajöhessenek.
Körben akácfák és tuják állnak. A cinkék csak egy-egy szem napraforgómagot csippentenek föl, odalibbennek vele valamelyik faágra, megtörik, megeszik, sietnek az újabb magért. Mire egy magot lenyel, már "le is dolgozta" szegény. A madáretető alatt a föld is terítve van - az a verebek vendégasztala. Mivel ők nem viszik el a magot, hanem ott sertepertélnek, biztosítani kell az énekesmadaraknak a nyugodt válogatást, akik csak akkor esznek, ha szálldoshatnak az etető és a faágak között, az etetőben tanyázó verebek elriasztják a cinkéket és a meggyvágókat. Jönnek még másfajta énekesmadarak is, de őket nem ismerem. Előkapom időnként a madármeghatározót, kikeresem a madarat, amit éppen látok az etető körül, mire kiderül, hogy az csak Afrikában él, vagy éppen Venezuelában. Nem mindig telitalálat a találat, vagy a rajzok rosszak, vagy valóban afrikai és venezuelai madarak látogatják a csúcsszuper etetőmet.
Fontos! Aki télen madarakat etet, abba ne hagyja, mert az a madár, amelyik terített asztalhoz szokott, nélküle nem éli túl a telet. Mire rájön, hogy a vendéglátó befejezte az etetést, már késő, legyöngül, meghal. Tavaszig tart az a meghívás, ami tél elején hangzott el.
Az elején még kísérleteztem mindenféle madáreleségekkel, vásárolhatóval és itthon készíthetővel, de úgy látom, a legsikeresebb és a legkényelmesebb az apró, fekete héjú napraforgómag. Panasz még nem érkezett, a madarakat viszont idecsábítottam vele. A téli etetést azzal hálálják meg, hogy tavasztól őszig összeszedik és elkapdossák a kártevőket a fákról és bokrokról. Jó kis együttműködés...
Utolsó kommentek