avagy amikor a Főnök régi álma végre teljesül...
Mitagadás, még soha nem főztem csilis babot - pedig szeretjük, máshol többször ettünk már. Ezért aztán amikor Piroskával beszélgettünk, és valahogy szóba került, rögtön kértem a receptet (leszedhettem volna a netről, de abban nincs semmi inspiráció, no, meg - tegyük hozzá - egy jól bevált, kipróbált recept aranyat ér). Piroska leírta, hogy ő hogyan készíti, én pedig már szedtem is elő a babot... Ez egy zacskó (50 dkg) vörös bab volt, amit rögtön vízbe tettem, hogy ázzon-duzzadjon reggelig. (Valami ősrégi bab lehetett, mert négyórányi főzés után kezdett puhulni - no, de időnk mint a pelyva, ugye.) Reggel aztán leöntöttem a gyanús kinézetű vizet (végig az volt az érzésem, hogy ez a bab kicsit vörösebb a kelleténél: mindent megfestett - de ez csak elfogadás kérdése. Máskor valami világosabb fajtával kezdek...), átmostam, felöntöttem friss vízzel, megsóztam, beletettem egy nagy fej vöröshagymát (megtisztítva, kettévágva), és egy egész fej fokhagymát (csak a nagyon külső héjtól szabadítottam meg), valamint 4 megtisztított sárgarépát. Ezt az egészet szép lassan főzni kezdtem.
Közben egy kisebb fej apróra vágott hagymát megpirítottam, rátettem fél kiló darált húst, puhára pároltam, félretettem.
Írhatnám, hogy "amikor minden hozzávaló megpuhult...", de nem így volt: a bab kivételével a hozzávalók puhára főttek. Így aztán kihalásztam a répákat, a hagymákat és egy kevés főzőlével felöntöttem - a babot pedig főztem tovább. Itt már kezdtem aggódni, hogy ez csak másnapi ebéd lesz, pedig a Főnököm addigra már értesült arról, hogy csilis bab készül, és annyira fente a fogát rá, hogy merénylet lett volna bejelenteni, hogy mégse... Indíttatást éreztem, hogy a babra dobjak egy mokkáskanál szódabikarbónát, de aztán mégse, és nem bántam meg: éppen időre elkészült minden. Közben rájöttem, hogy miért kell a zöldségeket a lehető legnagyobb darabokban beletenni: hogy most ki tudjam halászni őket! A vöröshagyma így is szétment, villával kotortam össze a darabokat, de a sárgarépákat szépen ki lehetett emelni, és a fokhagyma is egyben maradt, csak ki kellett puttyogatni a héjából a vajpuha cikkeket. Elővettem a botmixeremet - és már tudtam is, hogy baj lesz. Ez a botmixer ugyanis csak dísznek jó. Már ahogy hozzájutottam, mindent elárul: egy kozmetikai cégtől rendelt parfüm mellé volt csapva ajándéknak. Nahiszen... És ezzel akartam én zöldséget turmixolni - még ha puhára főzve is... A botmixernek nevezett dísztárgy néhány perc alatt megadta magát. Egy fuvallat égett szag, és se kép, se hang.
Elővettem a jó öreg krumplitörőmet (ezt nem használom, mert nem ez áll kézre nekem, hanem egy más formájú: nem lemezből van, hanem gömbölyű tekervény, nagyobb "résekkel", nem zúzza péppé a főtt krumplit, hanem darabosabban hagyja, ahogyan a pürét szeretem, ez meg csak ott van, hogy "jó lesz valamire", hát most jól jött), és ezzel folytattam a pürésítést.
A babhoz tettem egy kis doboz paradicsompürét és egy kis zacskó kukoricát. Ez a kukorica nyáron került a fagyasztóba, amikor letörtem a kertben a kukoricacsöveket (azért ültettem néhány tő kukoricát, hogy ősszel legyen kukoricaszáram, amivel betakargatom a fügecserjét) és megfőztem őket, majd levagdostam a csutkáról a szemeket és bezacskóztam. Nagyon édes kukorica, féltem is, hogy nem a csilis babhoz való, de aztán kompenzáltam fűszerezéssel.
Beleborítottam a párolt húst és a zöldségpürét, borsot tekertem rá, megszórtam csilivel, picit utánasóztam, és hagytam rotyogni még jó húsz percig.
És jött a Főnököm, és ott illatozott a csilis bab... és nagyon meg lettem dicsérve (köszönöm, Piroska!). Ez a mennyiség éppen négy adag lett - holnap is ez lesz az ebéd.
Ha már a konyhában vagyok, mindig kitalálok valami más főznivalót is, hogy ne menjen kárba az időm - vagyis hogy ne legyenek üresjáratok, míg valami fő, sül - olyankor szoktam visszaszaladni a gép mellé ("csak egy kicsit dolgozom, tíz perc múlva szaladok vissza"), aztán belefeledkezem valami kiolvashatatlan kibogozásába, és az ebéd odaég, odasül, jaj. Hát inkább ott sertepertélek, nem hagyom magára az ételt. Most azt találtam ki, hogy sajtot készítek, mert már fogyóban van. Egy lábasba 2 liter tejet öntöttem, beletettem 90 dkg túrót (1 kg kellett volna, de most vettem észre, hogy a zacskók darabja 45 dkg-os, ez csalás).
Egyszer már leírtam, hogyan készül a házi túró. Mivel szombat van, ma reggel érkezett a frissen fejt tej, éppen ideálisnak látszott, hogy sajtot főzzek. Amikor a túró kicsapta a savót a tejből, óvatosan leöntöttem a savót, a főtt tejes túrót pedig visszatettem a tűzre. Beleütöttem 2 tojást, elkevertem 1 teáskanál szódabikarbónával és 1 teáskanál sóval, valamint 12 dkg vajjal. Kevergetve addig főztem, míg picit nyúlós lett, és ahogy a profiktól hallottam: "elvált az edény falától". Közben előkészítettem három kis tálat: kibéleltem folpack-kal. A sajtot lehúztam a tűzről és most szárított bazsalikomot kevertem bele (máskor zúzott fokhagymát, vagy apróra vágott, megpárolt vöröshagymát, vagy finomra vágott petrezselyemzöldet, vagy dióbelet, vagy olajbogyót, vagy... végtelen a variációs lehetőség, még csilivel sem próbáltam), belekanalaztam a kis tálakba. Ráhajtottam a folpack-ot, és hagytam hűlni.
Mire ebéd után végeztem a mosogatással, a sajt megszilárdult, ki lehetett fordítani a formából.
Ilyen aranyos adagok lesznek - kettőt bezacskóztam és bedugtam a fagyasztóba, ezt az egyet pedig a hűtőszekrénybe tettem, már a holnapi reggelihez...
Utolsó kommentek