Kis vegyes az izgalmak levezetésére.
"Nem történik semmi", mondom napokig, aztán egy napba sűrűsödik sok minden. Legalább túl vagyok rajta: nem mérlegelem, hogy jó, vagy rossz, nekem már minden történés izgalommal jár - van, hogy aludni sem tudok a holnapra várva... (Ezért is borzasztó, hogy ez a költözés beláthatatlan időre tolódik: egyre ilyenebb leszek, tehát nem levezénylem, hanem maga alá gyűr, nem megoldom, hanem átvészelem, és így tovább - nem ismerek magamra.)
Mostanra 5 tyúkom maradt és az ő kakasuk. Kínálgatom, szeretném valami jó helyre elpasszolni őket - nem akarok a télnek nekiindulni szárnyasokkal. A párom - látva a problémát - nemes egyszerűséggel kiengedte őket az erdőbe, hátha rájuk kap valami ragadozó madár, vagy róka. Egyrészt évek óta szeretném a kiengedést meglépni (milyen boldogan kapirgálnának a "szűz" területen, korhadt fadarabok között, érintetlen aljnövényzetben, mmm..!), de éppen azért torlaszoltam el a kijáratot, mert féltettem, hogy rájuk szokik valamilyen ragadozó.
Nyár eleje óta kint vannak a szomszédasszonyom szárnyasai (először kiscsirkék, aztán úgynevezett előneveltek, majd jércék és kiskakasok, mára gyönyörű fiatal baromfiállomány), a köztünk lévő erdőrészen át egészen a kerítésünkig elbóklásznak, és nem vonzották be se a rókát, se a rétisast. Majd pont az én öreg tyúkjaimra áhítoznának! Gondolkozhattam volna..!
Meglestem a tyúkjaimat: elmélyülten kapirgáltak. A kakas szépen egy csoportban tartotta őket, néha behúzódtak az egyik bokor alá és ott ücsörögtek - esküszöm, beszélgettek is. Délután pedig besorjáztak a kerítéslyukon, ittak, elfogyasztották a tál búzát és kukoricát, amit még reggel odakészítettem nekik (mielőtt a Gazda szélnek eresztette volna őket), sőt, egy guszta tojással is megajándékozott valamelyik. Mit mondjak, büszke vagyok rájuk. Ma is mehetnek, holnap is - tudnak vigyázni magukra. (Azért a gazdakeresési projekt persze folytatódik...)
Tanyanézők jöttek váratlanul. Tizenöt perc után tudtam, hogy nem lesz belőlük vevő. Nincs autópályalejáró, hümm. (Szerintem pedig éppen az a jó, hogy nem jelennek meg bóklászók, szájtátók, nagyon jó a közbiztonság, ezért nagyon is megéri 15 km-t autózni a pályáig...). Az erdőre: hümm, mi ez az ő 70 hektárjukhoz. A kertre: hümm, nagyon fiatalok a gyümölcsfák, még keveset teremnek. A tanyára: hümm, nekik boltíves borospince és bridzsszoba kellene...
Megmutattam a komposztvagyonomat: láttam rajtuk az érdektelenséget - ahogyan máskor, másokon is, és nem értem. Ha tudnák, mennyi odafigyeléssel és bíbelődéssel születik a komposzt (ami fölér ugyanekkora mennyiségű istállótrágyával)!
Ez a domb itt a legértékesebb: tele energiával és a legjobb ásványi anyagokkal, csak rostálni kell és beásni/teríteni. Hátul, a megroggyant lécezésű adag is kész, de fiatalabb, szeretném, ha előbb ezt az öreg dombot tudnám eltüntetni. A kettő között zöldellő kupac a nagy komposztládából most nyáron kikerült majdnem-kész komposzt, beborítva némi múlthavi fűnyesedékkel. A lentebb látható nagy komposztláda ugyanis újra a háztartási hulladékra vár (és az udvari fák leveleire: itt az ősz) és telik is szépen...
Végre megtörtént a chipezés is! Sziklányi gond gördült le a vállamról. Maya kisasszonyt már tavaly beoltani sem lehetett: Bertától örökölt gyanakvással van minden tárgy iránt, ami őt érintheti - és gondoskodik róla, hogy ne érinthesse. Nemrégen megbeszéltem a helyzetet a kiskunfélegyházi állatorvossal - aki Sárika allergiáját kezeli - és azt javasolta: el kell kábítani Maját. Adott is egy kis adag zselét, és telefonált, amikor elindult hozzánk. Egy virslidarabot preparáltam a szerrel, és odaadtam Majának. Szépen letette a földre. Másodszor is. Harmadszorra megfogtam a száját, miután bekapta, és egy kicsit megemeltem a pofiját, hogy ne tudja kiköpni. Kénytelen volt lenyelni. Tíz perc múlva megrogyott. Lefektettem az étkező szőnyegére, és nem jöhettem el mellőle, mert azonnal tápászkodni kezdett. Úgy vártam meg a doktort, hogy Maja feje a lábamon pihent. Tényleg morranás nélkül tűrte, hogy kétszer is megszúrják: a veszettség elleni oltást is megkapta, és a chipet is.
Az orvos nagyon felkészülten jött be: fölszíva/előkészítve minden, csak oda kellett lépjen a kutyához. 10 másodperc sem volt a beavatkozás. Annál többet adminisztrált szegény: a két kutya oltásának és főleg chipezésének bevezetése különféle űrlapokra és az oltási könyvekbe tízszer annyi ideig tartott. (Sárikát már megszúrta a múltkori antibiotikumos injekció alkalmával, és a kiskutya körbeszimatolta a rendelőt, mialatt az orvos adminisztrált.)
Maja ébren volt végig, de magatehetetlen. Érdeklődéssel figyeltem a továbbiakat, hogy rálátásom legyen: ha a költözésnél újra el kell kábítani őt (hiszen még autóban sem ült soha), mi meddig tart majd. Kb. negyedóra múlva - ha dülöngélve is - de lábra állt, és átbóklászott a dolgozószobámba. Nem volt jó a székem mellett, nem volt jó a rongyszőnyegen, csak akkor nyugodott meg, mikor a kardigánomat leterítettem és rágömbölyödhetett. Elaludt, és láthatóan mélyen aludt még késő este is - nem volt szívem kitenni. Mesterségesen alvó állatot amúgy sem teszünk ki az átfázás veszélyének, ugye? Természetesen akkor már Liza mamó is bent aludt...
Nagyon korán ébresztettek, kiengedtem őket pisilni, és már indult is a napom, mert a párom Bp-re indult nemsokára - őt kellett készítsem az útra.
Hűvös van már reggelenként, ma 10 fokot mutatott a kinti hőmérő, amikor átsiettem az udvaron a konyhába. Hát ez is megkezdődik. A reggeli fájdalmak, míg be nem indul a mozgásom, a hideg udvar, a hűvös konyha, zoknit húzni nyögve, kardigán és zártabb papucs... vágyom már egy csöppet komfortosabb környezetre.
Utolsó kommentek