mert már fotózni sincs kedvem - és ez baj...
Teregetni vittem a dagadt ruhákat... királydinnye-szőnyegre léptem. Jó ég! Ha elmúlt héten a mezítlábas gyerekek erre tévednek... de a kutyáim is itt rohannak keresztül, ha a hátsó kerítésnél megjelennek az őzek! Mi ez? Kerítésen belül királydinnye? Mert hogy odakint, az erdő szélén már nem győzöm, de a bekötőút két oldalát havonta végigmolyolom és kiszedem a legapróbb tövet is. Évek óta. Most meg: mintha nem csináltam volna semmit, a bekötőút is tele van, és lám, beköltözött az udvarra is. No, ha itt van, akkor találok a garázsbejárónál is, gondoltam. És lőn. Két méterre az unokáim homokozójától jónéhány kövér tőre bukkantam. Ahol az autóval gurulok nap mint nap.
Az autóval, amit immár másodszor is kifizetek, és még harmadszorra is 2021-ig, a meghosszabbított futamidő alatt. Az autó már régen a roncstelepen lesz, én még mindig fizetem a részleteit. Mert hogy devizahiteles. És ha nem akarom, hogy kétszázezer forint legyen a havi törlesztőrészlet, hát írjam alá, hogy további 2 év helyett még 8 évig fizetek... 2.655 ezer forint hitelt vettem föl 7 évvel ezelőtt. Azóta fizetek havonta 38 ezer forintot, de a számlámon még mindig 2.505 ezer forint mutatkozik. Ha ki tudnám fizetni egy összegben a bankot, akkor 2.620 ezer forintot perkálhatnék le nekik - de nem tudom megtenni. Így aztán választhatok: vagy fizetek további 2 évig horribilis részleteket (nem tudok), vagy fizetek tovább, 2021-ig.
Visszatérve a kutyákra... Vettem méregdrága élősködőriasztó folyadékot, amolyan csöpögtetőset, vagyis hogy egy csinos kis pipettából a lapockáik közé, a bőrre kell a ragacsos, színtelen folyadékot csöpögtetni, ami fölszívódik, és elriasztja a kullancsokat, bolhákat - nagy esély van rájuk ebben a forróságban (a tyúktetűk is újra megjelentek, végeláthatatlanul mosom le őket a kezemről-lábamról, ha a baromfiudvarba látogatok - márpedig vizet vinni, búzát vinni, tojást lesni - ami nincs -, kinyitni-becsukni őket, csak oda kell járulnom). Sárika megkapta a csöppeket, Liza is megkapta - Majának képtelen vagyok a közelébe férkőzni a pipettával. Amint meglát valamit a kezemben, már menekül. Ha nem adok lehetőséget a menekülésre, akkor vicsorog és ráfordul a kezemre - annyira fél. Amint leteszek mindent a kezemből, már jön, kúszik, bocsánatot kér, de ha észrevesz valamit, kezdődik minden elölről. Értelemszerűen nem lehet nyakörvet sem rátenni (nem hogy szájkosarat). Így kellene oltatni, csipezni - reménytelen. Abban az időben, amikor tanítani lehetett volna, a két nagy kutya között folyt hónapokig tartó élet-halál harc. Úgy el voltam foglalva a verekedések kivédésével, meg az állatorvos napi látogatásával, a sérülések kezelésével, hogy Majára nem jutott időm és figyelmem. Szegény, csak annyit jegyzett meg, hogy ha valamivel hozzányúlok az anyjához, az fáj neki - ha tűri is. Valószínűleg elhatározta, hogy ő bizony nem fogja tűrni, bármennyire is szeret - és ehhez tartja is magát. Így aztán egy ilyen ártatlan dolognak sem tudok érvényt szerezni - nem kockáztatom, hogy konfrontálódjunk, az a kutyának is trauma lenne, annyit nem ér egy kullancsriasztó. A csipezésnél pedig muszáj lesz elkábítani - hogy azután már jutalomfalatot se fogadjon el, hátha megint be akarom nyugtatózni...
Néha összejönnek a dolgok. Fájdalmaim vannak (mennyi vajon ebből a pszichoszomatikus?), fáradt vagyok, kialvatlan és híján minden komfortérzésnek (a pajzsmirigybetegek értik, miről beszélek), és kicsit pesszimista a megoldásra váró problémákat illetően. Újra csak munkába temetkezem: kéziratot javítok a szobai kánikulában, pihenésképpen óránként kiszaladok a kertbe, az udvarra, a konyhába - éppen mit kell elvégezni itt meg ott meg amott - aztán rogyok vissza a gép elé.
Utolsó kommentek