Figyelj a profikra, és neki se kezdj...
Figyelj a profikra, és neki se kezdj...
Hetek óta gyötröm magam, mint egy bolond mazochista. Már nem is tudom, mit kerestem a hálón, és véletlenül (vannak véletlenek?) megtaláltam a Zeblogot.
Huh, de érdekes dolog - vetettem rá magam az olvasásra - és azóta a rabja vagyok, pedig már több gyötrelmet okoz, mint örömöt. Amit elsőnek megláttam belőle: egy csodaszép kis meseházikó, amilyent mindig is álmodtam magunknak. A blogot egy fiatal pár írta folyamatosan, onnan kezdve, hogy megvásároltak egy telket Zebegényben, egészen odáig, hogy otthonuk lett az a terület (még nem tartok ott az olvasásban, csak beköltöztek, de nincsenek még egészen készen...).
Ehhez tudni kell, hogy mindketten építészek (tervező és lakberendező), a házat pedig referenciamunkának is szánták, tehát tökéletesnek szerették volna. Napról napra írták és fotókkal illusztrálták a megtervezés és a kivitelkezés legapróbb részleteit. A töprengéseiket, a gondolataikat, az inspirációkat, a gondokat (az ügyintézést, az anyagbeszerzést, a mesteremberekkel való kínlódást vagy örömöt)... Mindent figyelembe vettek és ahhoz terveztek. Évszakonként honnan süt a nap, mikor mennyi az átlaghőmérséklet, talajviszonyok, környék, lehetőségek és igények tökéletes összehangolása, ott a legkisebb csavarnak, a legjelentéktelenebbnek látszó növénynek is olyannak és csak olyannak kellett lenni, amilyennek megálmodták. Mert nem véletlenül tervezték úgy és olyannak... Értenek is hozzá - ez a szakmájuk.
Ennek ellenére néha padlót fogtak a mindennapos gondok súlya alatt. Pedig ketten voltak arra, hogy mindenre figyeljenek és mindent intézzenek. Gyakran kevésnek bizonyult a precizitásuk, a szakértelmük, a gondoskodásuk, az erejük, a lendületük, a fiatalságuk. Az építkezés vége felé Andrásnak már az is eszébe jutott, hogy a tóba löki kis feleségét, Ágiczának pedig, hogy elválik a férjétől. Persze minden jó, ha a vége jó... Összességében csodálatos otthont teremtettek, ha tudja is az olvasó, hogy nem mindennel elégedettek, születtek megoldások megalkuvással és "majd javítunk rajta" belenyugvással is.
Ámulattal és csodálattal olvasom a beírásokat napról napra, ugyanakkor nő bennem a feszültség és a döbbenet: most már soha nem leszek képes rá, hogy nekifussak egy építkezésnek - pedig terveztem. (Ha csak... ha csak nem András és Ágicza lennének a tervezők és a munkafelügyelők is.) Fölrémlett bennem az a sok vesződés, amit itt immár a második évtizedbe lépve élek végig - pedig csak egy felújítandó tanyáról van szó, amiben lakunk, és aminek a felénél elfogyott minden, ami kell hozzá, most már csak a szinten tartásra van erő és pénz, és így is megszenvedem a heti, havi, évszakos problémákat. (Engem bizony mindig falhoz állíthattak a mesteremberek, nem volt érvem velük szemben, csak azt éreztem, hogy igazam van - ami legtöbbször utólag be is bizonyosodott, de akkor már későn...)
Ha lesz lehetőségem elköltözni (muszáj lesz egyszer csak, öregen és erőtlenül úgysem fogom bírni a tanya-követelte életmódot), alaposan körülnézek, olyan lakást/házat veszek, amit valaki saját magának épített precízen-pontosan, és amit a megvásárlás előtt ennek ellenére alaposan megnéz egy-két-három szakember...
Lehet, hogy nem lesz ekkora égbolt fölöttünk, mint itt. Lehet, hogy nem lesz ekkora saját terület körülöttünk, még az is lehet, hogy nem mehetek ki a saját erdőnkbe sétálni... de addig is lefotózok mindent, elteszem a boldogító látványokat és hangulatokat, hogy soha ne felejtsem el.
Ma kora reggel például színkavalkád fogadott az öreg erdő fölött. Húszpercenként mentem ki fotózni:
Milyen érdekes: amíg a nap alulról világította meg a felhőket, aranyfényű volt mind, aztán ahogy jött egyre följebb, úgy halványodtak el a színek, lett egyöntetűen kék az ég. Most ragyogóan süt a Nap a fák fölött, már a lombos fák és cserjék elsárgult levelei pompáznak aranyban - már amelyek még kapaszkodnak az ágakon...
Utolsó kommentek