ilyen az élet. Szerencsére kiegyenlítődik minden.

Terézke fazékba került. Hosszan keresgéltem egy fotót róla, íme:

Az úgy volt... Egy nagy ragadozómadár (rétisas? egerészölyv?) rárepült a baromfiudvarra, és elkapta Terézkét. Szegény tyúk abban a pillanatban meghalt - úgy látszik, ez így van kitalálva, nehogy már élve tépje szét a ragadozómadár. Szerencsére nem volt ideje a marcangolásra, csak a tollait kezdte kitépkedni:

Már szaladtam is, zavartam, kiabáltam, mire nagy lustán fölemelkedett a zsákmányáról és elment. Ha mondtam is már, hogy nem tudok állatot ölni, ebben az esetben nem éreztem, hogy én bántanám, sokkal inkább azt, hogy mentem, ami menthető. Fölkaptam a tyúkot, elvágtam a nyakát, már forráztam is le, tisztítottam, daraboltam:

Olyan tyúkleves lett belőle: hét nyelven beszélt! Még a grízgaluskához is ő adta a tojást, ugyanis már benne volt a másnapi tojás, meg a harmadnapi, és így tovább, egyre kisebbek, rengeteg pici, gombostűfejnyi - egész évben tojt volna.

Terézke lelke tehát égi tyúkhúrmezőre költözött, de hogy rendeződjön az egyenleg, hozzánk költözött Margitka. Ő egy fiatal diófácska, aki ültető gazdasszonyáról kapta a nevét. Árván maradt szegény: Margit is, Árpád is odafönt, az égben festik tovább a remekműveket. Margitkát pedig örökbe fogadtam, a házaspár lányával, Éduával ástuk ki őt a drótkerítés mellől. Míg a helyet előkészítettem neki, megtámogatva szívhatta a vizet a kerti csapnál. Kiásásnál megsérült a gyökere: letisztítottam, amennyire tudtam, és vastagon bekentem sebkezelő viasszal. Aztán nagy gödröt ástam a kertben, megtöltöttem komposzttal és marhatrágyát kevertem hozzá, alaposan beiszapoltam - addig Margitkára Liza mama vigyázott.

Mindenféle jókívánságot mormolva-mantrázva ültettem el a szép kis fácskát. Fürdik a napfényben... remélem, hogy szép élete lesz...