merthogy nem lehet szünet nélkül diétázni...
merthogy nem lehet szünet nélkül diétázni...
Közel egy éve tartó szénhidrátszegény diétától gyönyörűen beállt a normális testsúlyunk - és a párom vércukorszintje. A normális testsúlyt nem úgy értem persze, hogy a testsúlyindex szerinti, hanem ahhoz képest, amennyi volt előtte... Itt az ünnep, mindenki kétpofára zabál elengedi magát, nem lehet ilyenkor is aszkétának lenni. Főleg, hogy kaptam nagyon szép libazúzát, a páromnak meg a(z egyik) kedvence a zúzapörkölt. Legyen hát az ünnepi ebéd: zúzapörkölt.
Nem tudom, mi van mostanában a fényképezőgépemmel, de állandóan működik a vakuja - mondhatnám: ha kell, ha nem. Lehet, hogy ő úgy ítéli meg: tél van, kevés a napfény (főleg, hogy több mint egy hete nem is láttuk a Napot, állandóan borult az ég...), mert automatikusan kipattan a vaku és villog, ettől viszont mindenki (és minden) sápadt lesz, mint itt ez a tányér libazúza issssssss:
Jól megmostam, aztán megtisztítottam - ami abból áll, hogy a lefegő részeket levágtam, a színhúst pedig apróbbra daraboltam.
A "hulladékot" rögtön odatettem főni, amikor puha lett, szórtam bele két marék rizst. Újraforráskor letakartam, és elzártam alatta a gázt. Mire a zúzapörkölt készen lett, a rizs beszívta a zúzanyesedék levét, és olyan ínycsiklandó rizseshús lett belőle, hogy holnap reggel a kutyák és a macskák összeverekednek majd érte...
Megtisztítottam egy fej hagymát (csak fehér héjú hagyma volt itthon, nem baj), és egy kövér gerezd fokhagymát. Mindkettőt apróra vágtam.
Tettem a lábosba egy evőkanál zsírt (igen, zsírt - már nem trendi olajjal főzni, abban csak sütünk)...
...és a hagymát üvegesre futtattam rajta. A fokhagymát az utolsó percben adtam hozzá, hogy éppen csak az illatát kiadja.
Rátettem a hagymára a zúzadarabokat, és kevergetve alaposan átpirítottam. Nem szoktam a pirospaprikát a hagymára tenni, mert akkor önteni kell rá egy csöpp vizet, hogy nehogy megégjen/megkeseredjen. Először megpirítgatom a pörkölthúst (bármilyen is), és csak azután sózom, fűszerezem, pirospaprikázom.
Tehát a fűszerezés: só, bors, kakukkfű, oregánó, egy picike piros chilipaprika (erőtlen már mint a fogatlan oroszlán, de az íze jó), végül pirospaprika... és a sótartó fedele alatt már ott is van egy csésze víz: amint összekeverem az egészet, ráöntöm... azután még vagy két csészével...
Fedő alatt szép lassan rotyog...
Közben indul a nokedli-projekt. Két jércetojás, néhány púpos evőkanál liszt, megsózom a tojásokat és összekeverem - hogy a só kiadja a tojássárga szép színét - aztán beleöntök egy fél csésze vizet, és kikavarom.
Nagy, lágy galuskákat akartam, nem apró, gömbölyű nokedlit. Ezért a szokásosnál puhábbra hagyott tésztát kiskanállal szaggattam bele a forrásban lévő, enyhén sózott vízbe. Leszűrtem, és egy mogyorónyi zsírban (igen! én sütöttem zsírszalonnából, a végén tejet csorgatva bele, isteni finom) megforgattam.
Egy merőkanálnyi libazúzapörköltet tettem mellé, no meg egy nagy csipetnyi savanyú káposztát. Készítettem a tányér mellé mindenféle evőeszközt. Gyorsteszt: mit fog a párom használni? Kanalat? Vagy kést-villát? (Nem titok: én pörköltnokedlit kanállal, kézzel hozzá a savanyút, bármi is az...)
Még mielőtt elkezdtem teríteni, Lenkét (merthogy már neve is van a kis sánta konyhalakónak: LENKE) kivittem az udvarra legelni. Letettem egy füves részre az épület sarkánál. Nyitva hagytam az ajtót, hogy egy kicsit kiszellőzzön a konyha. Megfordulok az asztalnál, és látom, hogy Lenke szépen visszamasírozott utánam a konyhába. Máskor kint várja, hogy érte menjek... Gyógyul! Már gyógyul, határozottan! Annyira örülök!
Ami biztos: 2 kg plusz, és egy rövid időn belül rehabilitálható tyúk.
Utolsó kommentek