azaz már megint dohogás...

azaz már megint dohogás...

A "történet" egy vonatfülkében játszódik. Az idézőjelről még lesz szó...

Hat év körüli kislány érkezik az apukájával. El sem helyezkednek, a gyerek már visong, parancsolgat az apjának, kellemetlenkedik, zajong. Az utasok növekvő ellenszenvvel figyelik és tűrik a jeleneteit. Az apa próbálja csitítani a kislányt, nő a rémülete, ahogy sűrűsödik az ingerültség. Jól fölépített helyzet-teremtés: így tanítják az újságíróiskolában. Jön a kötelező feszültség-oldás:

Egy utas fölkelti a kislány érdeklődését az úgynevezett böködős játék iránt: "Dobi, dobi hátát, rakoncai pálcát, mondd meg nékem te kislány, melyik ujjam böktem meg!". Mindenki ismeri: ki kell találni, hogy melyik ujj bökött a hátán utolsót. És "csoda történt" - az újságíró szerint... A kislány édesen kacagva, önfeledten ám fegyelmezetten játszott hosszú időn át. Az apuka pedig elaludt, "kimaradt a játékból".

A kis írást tanítani kellene - hatásvadásztan órán. Akinek ilyen természetű és viselkedésű gyermeke van, tudja a következőket: odáig hiteles a leírás, hogy a gyerek kellemetlenkedik, zajong, rugdos, parancsolgat, egyelőre csak a vele utazó szülőnek, de szánva ezt mindenkinek, aki körülötte van. Ember legyen a talpán, aki követni tudja az igényeit. Nem lekötni, dehogy. Ahogy valamire ráveszi a felnőttet, már nem érdekli a dolog. Nem együttműködést akar, az neki unalmas. Demonstrálni akarja, hogy mindig minden úgy történik ahogyan ő kitalálja, és amilyen tempót diktál. Nincs "várj egy kicsit", nem lehet "inkább ezt", vagy "most és itt nem lehet". A cikk szerzője nem ecseteli - nem tudhatja - hogy az apa a rengeteg csomaggal hová tart, mióta uralja őt a kis boszorka, pihent-e eleget, fölkészült-e az ilyesfajta utazásra. A lényeg, hogy nem tudja kezelni a helyzetet, a kislány nem hogy nem fogad szót neki, de provokálja is a tehetetlen embert.

Ám jő az okos kívülálló, aki csupa pszichológia és pedagógia, és türelem és ötlet. És innen már nem valós a történet. Az ilyen gyermek - és kevés kivétellel mindegyik ilyen - belemegy ugyan egy új helyzetbe, mert érdekli, hogy ott is kipróbálhassa a határait. Hogy azt ne mondjam: a hatalmát. Tíz percet sem adok, és már vonyít, már variál, már "durvul", már "ne így játszunk, hanem úgy", "ne ezt, hanem azt", ne finoman érintgetve, hanem nagyokat bökve, összevissza... és közben lesi a hatást: mit bír még a felnőtt. Egy kellemetlenkedő, provokatív gyerek nem változik angyallá csak azért, mert idegen az, aki megpróbál "foglalkozni vele". Ő unatkozik, és utál utazni, mert a felnőttek csak ülnek, nem ugrálnak és nem variálnak, csak beszélgetni akarnak vele, mesélnek ugyan, de hosszan, és abbahagyják, ha ő már nem arra figyel, és nem csapkodják az ajtót, és nem másznak föl az ülésekre, és nem visítanak, és nem dobognak, és nem rohangálnak, unalmasak, unalmasak, unalmasak.

De az írás nagyon frappáns: lám, a kis szeleburdi, akivel csak foglalkozni kell, le kell kötni egy érdekes játékkal, és akkor csönd és béke honol a kupéban a végállomásig. A készületlen apuka pedig kimarad ebből a "csodából", nem is tanulhat belőle, lám. Elaludt. Csakhogy ő már sok éve tudja, hogy a kislányát öt percnél tovább nem köti le semmi. És most éppen nem tudja követni ezt a hektikus szárnyalást - amúgy is csöndes ember lehet, nem kiabál, hanem kér. Udvariasan. Hogy legalább a többi utasra legyen tekintettel a kislány. "Csinálj velem bármit, de legalább azt tanuld meg, hogy másoknak ne kellemetlenkedj." Falra borsó. Ezt csak a saját bőrén fogja megtanulni a gyermek. Akkor majd talán eszébe jut az apja halk kérése. Hogy jobb lett volna azt megfogadni, nem az idegen többiek "pofonjaiból" kellene rájönnie, hogy viselkedni kell.

Mondom: az írás jó és hatásos. Csak nem életszerű... Ezért tettem idézőjelbe a "történet" szót.