de csak tombolja ki magát - most, és nem mondjuk márciusban...
Tényleg nincs kifogásom ellene: essen. Mindig is híve voltam a hópaplannak, ha mínuszok fenyegették a növényeket. De ez nem szép hóesés, aprószemű, inkább kellemetlenkedő dara, mint hulló hópelyhek. És reménytelenül szürke minden.
Lesöpörtem - ma már harmadszor - a járdákat. Máskor, akármilyen nagy hóban a kutyák ott sertepertélnek körülöttem: szeretnek játszani, mint a gyerekek. Most hiányoltam őket. Visszafordulok, hát ott ülnek a ház tövében. Lám, ők sem élvezik a kintlétet. Most szerintem is csúnya idő van, pedig ezt ritkán mondom.
Jellemző különben a két kutya testtartása: Liza engem figyel, Maja az anyját. Gyakran eszembe jut: vajon Maja hogyan fogja viselni az anyja távozását? (Merthogy a korkülönbség az egyedül maradására ad esélyt.) Még nem láttam ilyen hosszan tartó kötődést - a kislány 3 és fél éves, és úgy csüng az anyján, mint kölyökkorában. Követi mindenhová, bújik hozzá, mosdatja... igen, ő az anyját. A beteg szemét, a pofiját, a füleit mindig rendben tartja. Néha mégis szemtelen vele: például izgalmában, ha megérkezünk valahonnan, morogva nekiugrik a mamónak, és harapdálja. Nekem furcsa ez is. Ám lehet, hogy a Nagy Természet elrendezi majd ezt is, Maja megérti, hogy az anyja elment, nincs többé, nem kell keresni. Láttam már csodát: mi mindent éreznek és értenek az állatok. A kép már idebent készült, mintha illusztrálni szeretnék az írásomat. Maja mosdatja Lizát, Sárika pedig ott ül, egyrészt mert fotózás van, és ő művésznő, másrészt mindig odakuporodik ahol a nagyok vannak, harmadrészt mert... hát ő is kutya...
Közben újra kint voltam söpörni: a kutyák rohangáltak, ugráltak, még Kicsi Sári is ott bohóckodott. Tudnak valamit: nem reménytelen ez a szürkeség...
Vittem a madáretetőbe is apró fekete napraforgómagot, a távolabbi faágon pedig egy darab faggyú és bolti madáreleség lóg. Egy harkály előszeretettel látogatja a kitett ételt: nagyon örülök neki. Na ő nem olyan direkt módon táplálkozik, mint mondjuk a cinkék: lassan, kopogtatva araszol a vékony fatörzsön fölfelé, aztán megcsipkedi a kitett eleséget, majd továbbmegy. Azután indul visszafelé ugyanígy. Demonstrálja, hogy az ételért meg kell dolgozni, mégpedig nem majd tavasszal és nyáron, hanem most. A stréber...
Utolsó kommentek