azt hiszi, a verebek megvárják...
Nem tanulnak ezek a macskák (merthogy nem csak Picurka a nagy madarász, hanem Sipos Úr is állandóan a tuja alatt ólálkodik), mikor melyik, de mindig lesi a verebeket. Akik néha olyan vircsaftot csinálnak a tuja ágai között, mintha éppen macska ugrálna közöttük, pedig csak jól érzik magukat - ezek valószínű, hogy dél-olasz verebek... Ugrálnak keresztbe-kasul, verdesnek a szárnyukkal, egyszerre beszélnek, nagy hangon persze, hátha abban a félméteres körben az a száz másik nem hallja meg azt a nagyon-nagyon fontos hírt, véleményt, kérést, közlést. Ám annyira soha nincsenek elfoglalva saját magukkal, hogy messziről ki ne szúrnák a közeledő macskát. Sipos Úr rendszerint csak a tuja tövénél ül reszkető ajakkal, és vágyakozva les fölfele, hátha éppen most repül vissza valamelyik kövér veréb. Picurka viszont fölmászik az ágak közé, és ott dekkol... várva a csodát. Én jöttem csoda helyett. Észrevett és megindult felém olyan pofácskával, mint aki azt kérdezi: te is erre szoktál sétálni?
Utolsó kommentek