Mégsem a Te történeted következik, mert olvastam valami őrült jót, és félek, hogy elfelejtem (hümm)... Így hangzik:

A kutya azt mondja: "A gazdám törődik velem, etet, itat, simogat, játszik velem, a kedvem keresi. Szerintem ő az Isten!" Mire a macska: "Elvárom, és tűröm, hogy a gazdám törődjön velem, etessen, itasson, simogasson, játsszon velem, a kedvemet keresse... mert én vagyok az Isten!"

Annyira igaz!!!!!!

Hatszoros alázatos szolga, és háromszoros isten vagyok: vagyis hat macskával és három kutyával élek (persze megfelelő nagyságú területen kint és bent...). Még nem szereltettem az ajtókra kutyabejárót (azért nem emelem ki a kijárót, mert ahol be, ott ki is, na meg a macskabejárót, mert ahol kutya, ott macska is...), ugrálhatok is nekik eleget: morrantás - ki szeretnénk (ők mindig testületileg) menni, vakkantás- be szeretnénk jönni, nyaffintás - ki akarok (kizárólag névsor szerint) menni, nyávogás - be akarok jönni. Egyetlen macska van közöttük, aki önállóan oldja meg a dolgot: egyszerűen fölugrik a kilincsre, rugózik egyet-kettőt, az ajtó máris tárva-nyitva előtte. Csak nekem kell résen lennem - főleg fűtési szezonban - hogy csukjam be az ajtót, mert arra egy istennek hogy' is lenne gondja...

Az összes kis barátom közül Sárikát szeretem a legjobban (na jó, picikével jobban, mint a többit), és ő az, aki a legjobban rám van utalva, lévén ő a legkisebb (kutyákat-macskákat beszámítva). Ám nem vagyok abban biztos: vajon ő az, aki az összes közül engem a legjobban szeret? Ha történetesen bernáthegyi lenne, és nem egy balesetes pincsikeverék, tudnám a választ.