felér egy relaxációval.
Nehéz kiüresíteni az agyamat, nem azt nézni, hogy "mit is kéne dolgozni", hanem csak úgy szemlélődve sétálni egyet. Meglátni a kis csodákat...
A kövér kis dáliákat (milyen szépek, igazi meggypiros, de ritka!), a montbrécia csokrot (nehezen hajtottak ki a hagymák, már-már lemondtam róluk, és íme, most nekieredtek...), a tűztövis vesszőket (most vannak tele színes bogyókkal, kétféle sárga virít - jó lenne pirosat szerezni. Van egyáltalán piros színű?).
A kis diófa sokáig hezitált, hogy megmaradjon-e nálunk. Végül úgy döntött, hogy igen. Minden nap kap egy kanna vizet, időnként hígított tyúkkakival erősítem - szüksége van rá, mert fiatal, perzselő napon áll, nála edzettebb növények sem bírják ezt a napsütést. Nagyon vártam már az augusztust (diófához csak augusztusban szabad ollóval közelíteni!), hogy megmetszem, kigyönyörűzzem. Íme:
Nahiszen: megláttak a tyúkok. Máris ott toporognak a kerítés mellett, hogy ugyan, mit viszek nekik - megszokták, hogy ha a kertben vagyok, mindig kapnak valamit - csőrükre való gazt, gyümölcsöt, krumplit, salátát, karalábélevelet, stb. Jól van no, kettévágok egy nagy, kerek cukkinit, és viszem nekik - vége a lazításnak, szólítanak a rámbízottak...
Utolsó kommentek