avagy Sztahanov büszke lenne rám... Keress rá a "Sztahanovista vakond (2011. 01.06.) beírásra.

Ideje volt precízen rendbe tenni a nagykapuhoz vezető utat (továbbiakban: kapubejáró). A kisebb tuják és a még kisebb tüskés (ennek még lesz jelentősége!) díszbokrok ki sem látszódtak a gazból. A töveket ellátó öntözőrendszerhez már hozzá se fértem.  Mivel az elmúlt hetekben kétszer is megöntöttem a tuják tövét áztatott tyúk-kakival, a tarack és más különféle gyomnövények ugrásszerű növekedésnek indultak. Ejnye! Nem nekik trágyázok, és nem nekik adagolom a vizet, nehogy már elszívják az éltető eztmegazt a lábadozó dísznövények elől! (Miért lábadozók? Mert 2009-ről 2010-re forduló télen büdösdög aranyvirág őzeink csutkára lerágták a tujákat. Siralmas látvány volt, nem bíztam benne, hogy túlélik. Persze mindent megtettem, hogy segítsek rajtuk, bár talán a legkönnyebb lett volna kivágni és újraültetni - csakhogy 20 tuja nem 2 fillér...  Persze szakmai kihívásnak sem volt utolsó dolog újraéleszteni és szép lassan meggyógyítani szegényeket. Most már bízhatok a sikerben: a tavalyi agonizálás után a telet túlélték - őzriasztóval permeteztem meg őket a tél elején -, és mostanra kezdenek kizöldülni. Persze a nagyságuk változó attól függően, hogy mennyit kellett levágni, visszavágni a pusztítás után. Így hát vezérágaik sincsenek, de sebaj, az oldalágak kezdenek szépen összeborulni és az egyik oldalág mindenhol okosan átveszi a vezérág szerepét. Csodálatos a természet megújuló-képessége!)

Nekiálltam tehát.

A kérdéses terület 80 méter hosszú, és kb. 15 méter széles, vagyis mintegy 1200 négyzetméter nehéz terepen végeztem bozótirtást tisztítást, felújítást. Ez az út tulajdonképpen erdővágat, vagyis egy fiatal erdőben nyílik a külterületi földútról a tanya nagykapujáig. Az erdő aljnövényzete is folyamatosan nyomul, szigorúan vissza kell szorítani a díszbokrok és tuják védelmében. (Először babérmeggyel próbálkoztam - mind kipusztult. Nem akartam tujasort - úgy gondoltam, olyan lesz, mint egy temetőbejáró, de tévedtem: közéjük borbolyákat ültettem, aztán 2-2 rózsaloncot, mocsári hibiszkuszt, japánbirst, és néhány tő egynyári virággal szép látvány - lehetne, ha a tuják nem volnának ilyen rehabosak. De a kitartás, a gondoskodás és a türelem újra szép tuját terem.)

Persze nem úgy van, hogy lazán tologatom a fűnyírót oda és vissza, míg a végére nem érek... A terep - a fotón nem látszik - az autókerékkel keményre járt nyomvonal kivételével hepehupás. Igyekszem az itt-ott (sok helyen) gyakran megjelenő magas vakondtúrásokat úgy elegyengetni, hogy a hepéket és a hupákat feltöltögessem, de ehhez is idő kell. Aztán a töveket egyenként (50 növényt számolhatunk!) tisztába kellett tenni: kiszedni a szörnyű agresszív tarackot és egyéb gyomokat, vízmegtartó tányért kialakítani, a lefektetett öntözőcsövet visszaigazítani - és közben a fűnyíróval is dolgozni... nem egyszerű. Nem beszélve arról, hogy kiszedtem az összes, foltokban megjelenő királydinnyét, az ujjaim véreztek és pampuskára dagadtak, de tele lett egy 20 literes vödör - beborítottam a szemétbe...

Visszatérek a tüskés díszbokrokhoz: a borbolya iszonyú tüskés, vetekszik a tűztövissel, de abból "csak" 5 bokor van az udvaron. A két karom könyékig össze-vissza van hasogatva, amit akkor, a munka hevében igazából nem is éreztem, de délután, amikor víz érte, igencsak össze kellett szorítanom a fogam. (Így jártam, minek ez a nagy tisztaságmánia?)

7 óra étlen-szomjan - de készen lettem vele.

Záróakkordként beindítottam a szivattyút, hogy a vízcsöpögtető nyílásokat is a helyükre igazíthassam - 2 perc múlva szétrepedt a szivattyúhoz csatlakozó tömlő. Nos. Bedagadt, érzéketlen kézzel igen nehéz volt tömlődarabot vágni, a csatlakozókat bedugni és bilinccsel megszorítani, de túl vagyok rajta. A lyukakból már mindenhol a megfelelő helyre jut a víz, a kapubejáró gyönyörű, elő a körömvirágkenőcsöt, és bármennyire is ragacsos és utálatos, bizony könyékig vájkálok benne...

Aztán megeszem ezt a kis nasit: őszibarackdarabok vaníliafagyival.