avagy eperföld, ahogy Mari csinálja...
Egy barátnőm nyugdíjba ment, frissnyugdíjasként belevetette magát a legkülönfélébb dolgokba, amikre eddig - idő híján - nem is gondolhatott. Például elhatározta, hogy ültetvényes lesz: az eddigi szamócamennyiséget legalább hétszeresére növeli. A módszer fenomenális.
Nagy cserépben nevel egy tő szamócát, aztán amikor "ámpolna" lesz belőle, a lelógó indákat újabb cserepekbe vezeti...
Ő is, én is csak eperként ismertük ezt a finom gyümölcsöt, de egy idő óta sok helyen olvasom, hogy ez szamóca. Az eper az, ami fán terem. Hát legyen. Nevezzük nevén a dolgokat: a szamóca legyen szamóca, termeljük, szaporítsuk, az epret ne is emlegessük, mert csak rossz emlékeim vannak róla. Az udvaron évekkel ezelőtt három nagy eperfa állt. A legrekkenőbb nyári hőségben kezdett érni, hogy aztán majdnem két hónapig potyogjon a fejünkre, hessegessük a darazsakat és a legyeket, hordjuk be a cipőnk talpán a házba a ragacsos, mindent elszínező lila trutyit. Elődeink okosan ráengedték ilyenkor a süldőket, akik egész nap szedegették a potyogó fincsiséget, hogy aztán éjszaka félrészegen hortyogva aludjanak a fák tövében. Nincsenek süldőink, seprűvel nem győztem a munkát, a kutyák a szőlőtermést várják, az eper nekik túl édes volt. Végül rászántuk magunkat az eperfák kivágására - nem volt könnyű döntés, gondoltunk selyemhernyótenyésztésre is, de az eperpotyogást az sem oldotta volna meg. A helyükön most egy hársfa, egy szivarfa, és egy csavartfűz ventillálja az udvart - eredményesen és ragadásmentesen. Bár azt mondhatta volna valaki időben, hogy a csavartfűz barkája is állandó munkát ad: kétnaponta ki kell tisztítani a fű közül, különben nézhetjük az egyre tömörödő, szellőzetlenül tönkremenő pázsitot.
Néha egy húsz négyzetméteres garzonba vágyom...
Utolsó kommentek