és ibolyával.
Hét őz él az erdőnkben. Nagyon gyakran látjuk őket, hiszen a kerítés mellett vonulnak - írtam már, hogy megbámulják a tyúkokat a kerítéslécek között, nagyon kíváncsi jószágok - meglehetősen szelídek is, hiszen többször előfordult, hogy séta közben összetalálkoztunk velük az erdőben, és nem rohantak el. Nyugodtan szemlélik az embert akár néhány karnyújtásnyi közelből is... egészen addig, míg mozdulatlanul áll. Ámde a legkisebb karemelésre azonnal elszáguldanak. Előfordult, hogy velem volt a fényképezőgép... sajnos használhatatlan ez esetben, mert amint az arcom elé emelem, nekik az már a fegyver képzetét kelti, és már ott sincsenek. (Lám csak: a harmadik nemzedék nő föl immár háborítatlanul mellettünk, de genetikailag hordozzák, hogy mely mozdulatokra kell azonnal menekülni.)
Most azonban egy békésen legelésző őzet le tudtam fotózni az ablakon át - óvatosan mozdulva a könyvespolc mellett, hiszen igen éberen figyelt. (Majdnem a kép közepén áll, nagyon meg kell nézni, tudom...) Percekig tépdeste a kerítés tövénél a füvet, aztán megfordult, és elindult vissza a fák közé. Akkor láttam, hogy a jobb első lábára sántít szegény. Remélem, nem esik baja, és meggyógyul...
Íme egy kis részlet az éledező sziklakertből:
Ezek a tavalyelőtt ültetett kankalinok a japánbirs-fa tövénél éledeznek:
A szivattyúk még a garázsban várják, hogy nyári helyükre kerüljenek (tavaly éppen ezen a napon szereltem föl őket), most megvárom, míg elnyílik az ibolya a kerítés mellett, mert a szivattyú éppen eltakarná...
Utolsó kommentek