igen: háttértévézem...
A készülék az étkezőben van, tehát, ha a konyhában dolgozom, hallgatom az éppen aktuális műsort. Két szatyor almát hámozok és darabolok éppen: kásás édeset, és kőkemény birset. A tévében egy kedves, fiatal női hang beszél a népdalokról. Lelkes, a hátamat süti a fanatikus szeretet. Alig várom, hogy halljam énekelni. Meg is szólalnak a hangszerek, aztán a lány is bekapcsolódik. Döbbenten hallgatom, a kis kés is megáll a kezemben: egyetlen szót sem értek.
Ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá, lüktet a zene.
Belépek a készülék elé, hogy megnézzem őket. Éppen elkapom, ahogy a hegedű vonóját eszelősen rángatja a fiatalember, hogy ezt a ritmust tartsa. A lány arca is megjelenik, mikrofonra hajolva énekel. Végre fölismerek valamit... bár így hangzik: siró, kala, tae, leget.
Sírok alatta eleget - hangzana ez a szép mondat, ha a megfelelő ritmust kapná:
tá-ti, ti-tá-tá, ti-ti-tá.
Így, ahogy ők előadják, minősíteni sem tudom.
Odateszem a lábasokat a tűzre, és amíg az alma fő, kiszaladok a kertbe, hogy a piacon vásárolt saláta palántákat elültessem. Viszem a talicskát a komposztdombhoz, telerostálom, beásom a kiszemelt ágyásba, elosztom és elültetem a több mint negyven palántát, megmerítem a locsoló kannát az esővizes hordóban: mindegyik palántát belocsolom - kapaszkodjatok gyerekek, jön a tél, tavasszal szép nagy salátafejeket szeretnék.
Ásót, gereblyét, kannát, talicskát elpakolom, visszamegyek az almalekvárokhoz...
A hátam mögött egy idős festő meséli, hogy a munkája mellett - pihenésképpen - a harminchektáros kertjét gondozza. Naná, hogy belépek a készülék elé, és szájtátva nézem az arborétumot. Díszfák, díszcserjék, csobogó, patak kis híddal, pázsit, virágok, virágok, virágok.
Egy kétméter magas kánasornál hagyja el először a számat a "na neee...", aztán már folyamatosan mondom a magamét: kit néz ennyire hülyének? A bácsi ecseteli (naná: festő!), hogy mennyi örömöt ad a kertje: csönd, pihenés, inspiráció, stb. Én pedig azt latolgatom: vajon ki tud-e ásni egyetlen egy kánatövet?
Mert hogy az ilyen nagy növények őszre - amikor ki kell ásni a gumókat, és be kell hurcolni valamilyen fagymentes helyre - iszonyú nagy és súlyos töveket produkálnak. Odatalicskázni, behordani, elrendezni, a helyüket trágyázni, fölásni - és még csak egyetlen egy féle növényről beszélek. Hol van a többi, és az egynyáriak, és a folyamatos egyéb kerti munka? És ő a vágóképek hátterében csak mondja, mondja, hogy kikapcsolódásképpen ápolja a kertjét.
Jó lenne - saját mindennapi munkám tapasztalatával - megkérdezni: vajon hány kertésszel? És ha ott munkások dolgoznak, vajon mit csinál ő? Szakmai tanácsokkal látja el őket? Vagy a "kora reggeli séták közben, az ébredező kertben" találja ki az aznapi feladatokat? Tudja-e vajon, mi a különbség a saraboló és a kapa között? Ültetőfát használ, vagy csak a két ujját dugja le a földbe, amikor palántát ültet? Tudja-e, mi a fiatalító metszés egy virágos cserjénél? Egyáltalán: van-e fogalma róla, hogy hol van a szerszámos kamra? Vagy hogy milyen teljesítményű a fűnyírója? Ugyan már...
Jöjjön, egyetlen évig tartsa rendben - de úgy igazán - az én fél hektáros kertemet-udvaromat, utána beszélhetünk bármiről. Gyanítom, már csak a festészetről lenne szó...
Az almalekvárokat most reggel pakoltam a polcra - igen jól mutatnak!
Utolsó kommentek