Néhány évvel ezelőtt itt a közelben egy gólyafészek életét kísértem figyelemmel. Megviselt a látvány, hogy a gólyamama iszonyú hideg jégesőben guggolt a tojásokon, a testére ráfagyott a jég. Akkor nem csak fák törtek ketté, de vezetékek is leszakadtak a jégpáncél súlya alatt - nagyon sajnáltam szegény madarat. Két év múlva egy másik gólyafészek életét figyeltem - immár a neten. Öt fióka kelt ki, és már majdnem akkorák voltak, hogy elkezdődhetett a tanítgatásuk, hogy repülni tudjanak, amikor az egyik fióka kiesett a fészekből. A hivatalos figyelők már nem tudták megmenteni.
Túlérzékeny lettem az ilyesmire: ha nem tudok segíteni, jobb, ha nem is látom, mert belebetegszem a tehetetlenségbe, meghalok a szenvedő állattal.
Tavaly egy kerecsensólyom mű-fészket lestem. Nagyon sok öröm volt vele: jó idő volt, két fiókát etetgetett a szülőpár, megtanították repülni, minden sikerült, elmentek.
Most is rátaláltam egy bekamerázott fészekre. A tojó hűségesen ül, szélben, hóesésben. Néha kiáltozik a párjának, ha úgy érzi, túl sokáig van távol, ő pedig már éhes, fázik, egyedül van. Jöjjön már a napsütéses tavasz...
Most találtam egy rétisasfészket is.
Utolsó kommentek