avagy újabb ok a dohogásra.
avagy újabb ok a dohogásra.
Kora tavasszal tették rendbe az erdőt, csilli-villi volt minden - kidőlt törzsek földarabolva és behordva, gallyfák behordva, gallyak takaros kupacokba összehordva - lehetett gyönyörködni. Eltelt fél év...
Ahányszor a szél kicsavart egy-egy fát, idebent is hallani lehetett azt a szívet tépő recsegést-ropogást.
Őt még állva tartják a többiek, de a gyökere már kifordult a földből:
Szomorúan bóklászom az erdőben. Az öreg erdő hatalmas fái csúnyán megritkultak, szinte átlátni a mögötte lévő kaszálóra. Bezzeg a dzsuva sűrűsödik! (Dzsuva = a sok sebtiben kilopkodott helytelenül kivágott lombos fa tönkjéből növögető bokor.)
A fiatal erdő felé kanyarodom. Rögtön meglátom a remek példáját a telepítéskori dohogásomnak. Itt van egy jobb sorsra érdemes fenyő, és egy ugyancsak jobb sorsra érdemes tölgyfa - egymástól 30cm-re ültetve. Egyik sem fejlődik rendesen, a fenyő még az ágait sem növeszti azon az oldalon, ahol a másik fát ezzel elnyomhatná. Persze hiába próbál arrébb vonulni...
Nem egyedi eset, sokat reklamáltam annak idején, de a szakember rám legyintett: nem értek hozzá. Valami olyasmit magyarázott (?) hogy a facsemeték ritkulnak majd... Ritkultak ám - az első évben a negyedük kipusztult - csakhogy nem előírásszerűen, hogy majd minden második, mert a szakember azt mondta nekik, hogy úgy kell.
Hosszú sorok állnak ennyire sűrűn ültetve (mondhatnám egymás hegyén-hátán), aztán 10-20-30 méteren egyetlen fa sincs. Gyönyörű munka, mondhatom. Büszke lehet a szakember.
Próbálkoztam a helyesbítéssel, míg kicsik, térdig érők voltak a facsemeték: kiemeltem közülük egyet-egyet, és máshová ültettem. Akad is ilyen saját fám néhány, gyönyörű formával, kövéren... de könyörgöm, negyvenezer facsemetéről beszélünk! Ez a néhány helyesbítés csak arra szolgál, hogy bizonyítsam: így kellett volna.
Amikor elindultam az erdőbe, még a nagykapuhoz se értem, már fordulhattam vissza: bizony, sipirc rendesen felöltözni! Tavasz végéig felejtsük el a "csak" kezdetű mondatokat: csak egy percre megyek ki, csak átszaladok a másik házba, csak ránézek erre-arra... nem szabad. Jobban mondva: szabad, de nem éri meg. Visszamentem hát sapkáért, dzsekiért. A lábamon egy nagy, zárt klumpa volt, azt hittem elég lesz, hát nem. Forró indulatokkal és hideg lábbal jöttem vissza (fordítva kéne: meleg láb, hideg fej, tartják a bölcsek!). No, de van nekem szeretettel készült szobazoknim, édesanyám kötötte, míg három hétig kórházban feküdt. Percek alatt fölmelegítette a lábamat. A háborgó gondolataim is kezdenek csitulni.
Utolsó kommentek