avagy a tél örömei...
avagy a tél örömei...
Ilike is tanyán lakik, ugyanúgy betemette a hó, mint bennünket - tudja, hogy milyen érzés. Amikor kiszabadult, első kérdése volt: szükségem van-e valamire.
Igen, igen. Azt hittem, hogy mindent bőségesen bekészítettem, de a madarak kétszer annyit ettek, mint máskor, és szerintem kétszer annyian is voltak hirtelen. Az aprószemű, fekete napraforgó tehát vészesen fogyott, és nem magyarázhatom el a kis tollasoknak, hogy fogják vissza magukat, mert több nap mint kolbász...
A macskák száraztápjával ugyanígy jártam: unalmukban is rájártak, félő volt, hogy nem lesz elég, míg kiszabadulunk a hó fogságából.
Mondtam tehát Ilikének, hogy macska- és madáreleség kellene. No, és ha már kérhetek, akkor fokhagymát hozzon. Nem életszükséglet, de itt volt a kocsonyának való, a fokhagyma pedig kevés lett volna hozzá.
El tudtak jönni egészen a nagykapunkig: az udvaron már csak kis ösvényeken lehetett közlekedni, de megérkeztek a kért dolgok, hurrá.
És: kaptam egy cserép bimbós jácintot is. Iparkodtam vele a fűtött szobába, nehogy megfázzon. Az ablakpárkányon éppen Picurka nyújtózkodott, utálattal szemlélte a helyét elfoglaló valamit.
"Ez mi?" - kérdezte, és megszagolta. "Te jó ég, egy újabb virág!" - nézett a plafonra.
Nagy köszönet Ilikééknek a gyors segítségért. Azóta már mi is kiszabadultunk: megroskadt és olvad a hó - holnap mutatom a fotókat. Azóta a jácint is kibontakozott. Ilyen gyönyörű lett:
Utolsó kommentek