és ezzel erre az évre vége a panasznak.
Ígértem, hogy visszatérek a leanderek rendbe tételére, hát íme. Olyan iszonyú tetvesen találtam őket néhány nappal ezelőtt, hogy szabályosan dobáltam (volna) a hátasokat (ha lett volna elég hely hozzá abban a csöppnyi fürdőszobában).
A tetvesség mellett valami felszívódási zavar is lehet némelyikkel, mert kettő-három csörgőre-zörgőre volt száradva az előírásszerű öntözés ellenére is. Természetesen a leveleiket is kezdték eldobálni (a rendbe tétel során ebben további segítséget nyújtottam nekik).
A cserepeket egyenként áthordtam a kis fürdőszobából a nagy fürdőszobába, a zuhanytálcából a kádba. Megvizeztem egy szivacsot, alaposan beszappanoztam, és elkezdtem lemosni a leandert. Áganként, hajtásonként, levelenként... A szivacsot gyakran kimostam és újraszappanoztam, és nagyon alaposan megtisztítottam szegény beteget mindenhol. Ezután az oldalára fektettem a cserepet, hogy a virágföldet ne mossam tele tetűvel, és alapos zuhanyozás következett. A kész, megtisztított növénynek új helyet kerestem, és máris mentem a következő cserépért. Nem volt kis munka. Most egymástól távol, különböző helyeken (vendégszoba, étkező, előszoba, fürdőszoba) várják a sorsuk jobbra fordulását. (Az egyik nagy, fehérvirágú leander az összes levelét eldobta, viszont mindegyik ága végén 2-3 új hajtás mutatkozik... Ez sem jó, túl korán kezd hajtani, és nagyon vékony, nyurga hajtásokat nevel tavaszig - úgyis alaposan vissza kell majd vágni. Most annak örül (én is), hogy nem szívogatják már ezek az amúgy szép, narancssárga tetűk - fellélegezve gyorsan megmutatná a világnak, hogy él, él, él...
Ez is fehér, amit a fotón mutatok - Zsuzsától kaptam annak idején - kicsit jobb állapotban van... Szinte naponta ellenőrzöm valamennyit: nem bukkan-e föl valahol túlélő tetű? És persze azért is nagyon drukkolok, hogy az ágak elszáradása ne csapjon át a növény kiszáradásába... Messze van még a május...
És hát a fájós lábú tyúkocskám... Valahogy nem tudom elszánni magam, hogy úgymond "megszabadítsam a szenvedéstől", hiszen nem látom olyan nagyon szenvedni. Igazából akkor szorult össze a szívem, amikor láttam, hogy a többiek meg akarják ölni. Szépen éldegél a konyha egyik sarkában, újságpapírral borított rongyszőnyegen (az újságpapírt könnyen cserélem minden egyes trotty után - nem is vészesen gyakran kell, csak a sok tyúknál tűnik úgy, hogy állandóan "történik valami"). Friss víz, tisztabúza, némi salátalevél, főtt rizs, főtt tészta, ezmegaz, ami szem-szájnak ingere... ésésésésésés... kiviszem koradélután az udvarra LEGELNI. Igen. Néhol még szép kövér fű nő, és kiviszem őkelmét egy-egy ilyen tyúkhúrtelep mellé, majd ott strázsálok, míg boldogan, de gyanakodva csipeget. Amikor látom, hogy elfárad, vagy fázik, visszaviszem a konyhába.
Este, sötétedéskor, mikor a többiek mind az ólban ülnek, beteszem őkelmét is oda, egy halom finom szalmára. Reggelig nem bántják. Elmagyaráztam neki, hogy nem szabad teljesen elszakadni a lakóhelyétől, mert annál nehezebb lesz a visszailleszkedés. Nincs semmi gond, éjszaka mindenki alszik, reggel időben jövök érte. Iparkodom is reggel kinyitni őket, hogy még ne izegjenek-mozogjanak. Kómásan, tele kérdőjelekkel támolyognak ki kora reggel, de rájuk se hederítek, csak mentem az én kis fájós lábú tyúkomat, mielőtt észrevennék. Viszem vissza a konyhába... Hát így telnek a napjai. Még mindig nem áll rá a bal lábára, csak akkor teszi le, ha lépni akar - "szalajt" vele egyet-egyet. Nem prognosztizálom a dolgot, csak csinálom...
Kétszer is "őkelmének" tituláltam őkelmét. Most már ideje, hogy saját neve legyen. Eddig egyike volt "a ládából mentett, kitojatott 4 tyúknak", vagyis a mentvényeknek. De éppen ideje a névadásnak. Van-e valakinek ötlete?
Utolsó kommentek