avagy kálvária a Kálvária utcán. (2011. szeptember 29., csütörtök-i bejegyzés)
avagy kálvária a Kálvária utcán. (2011. szeptember 29., csütörtök-i bejegyzés)
Lejárt az építési kölcsönünk, befizettük az utolsó részletet, kaptunk a banktól egy igazolást erről, lehet menni a földhivatalba, hogy a jelzálog megszűnjön. Elindultam tehát a Kisvárosból a Nagyvárosba - ügyintézni. Elgondoltam: a kapu előtt beülök az autóba, a Hivatal előtt kiszállok, odabent ülve várakozom, beadom a kérelmet, azután visszaülök az autóba, itthon kiszállok. Miért érdekes ez? Mert a mosónő, takarítónő, kertészlány, állattenyésztő, szippantós, favágó, épületkarbantartó... és még sorolhatnám... néha bizony nő akar lenni. Bebillegni a Nagyvárosba tűsarkú cipőben. Ennyi.
Mivel elgondolásom szerint nem gyalogtúrára indultam (lásd: beülök, kiszállok, ücsörgök, visszaülök, kiszállok), láttam a lehetőségét, hogy a gumicsizmához udvari papucshoz balerinacipőhöz szokott lábamat tűsarkú körömcipőbe erőltessem - mert hogy ennyit valahogy kibírok benne, vagy mi...
Beültem, kiszálltam, ücsörögtem, sorra kerültem. Az ügyintéző kislány közölte velem, hogy a banki igazolás nem jó, mert a Kisváros helyett a Nagyváros neve áll rajta. (A helyrajzi szám stimmelt, és a Nagyvárosban is van ugyanilyen helyrajzi szám, ami nem ingatlané, hanem egy kaszálóé, szerencsére, mert így feltűnt a kislánynak, hogy vajon miért is akarok egy kaszálóról építési kölcsön miatti jelzálogot levetetni, ha pedig nem tűnt volna föl neki, akkor egy nagyváros-környéki kaszálón kétszeresen nem lett volna jelzálog, a mi kisvárosi ingatlanunkon pedig továbbra is rajtamarad, jaj.)
Namármost irány a bank. Gyalog, mert hogy autóval keringhetek órákig, míg parkolóhelyet találok a bank közelében, és akkor parkolócédulám még mindig nincs, szaladgálhatok a környéken parkolócéduláért, addig meg is büntetnek, a földhivatali félfogadás véget ér - talán még a bank is bezár. És elkezdődött a kálváriám első fele a Kálvária utcán végig. Mire a bankba értem - jó hosszú utca, a fél várost átíveli - már nem körömcipő volt a lábamon, hanem spanyolcsizma. Sorszám, toporgás, fogaknak csikorgatása. Kezemben az immár jól kitöltött igazolással elindultam visszafelé - sietve, hogy még időben odaérjek. Íme a kálváriám második fele: saroktól sarokig számoltam a lépéseket, időnként szétfeszítettem az összeszorított állkapcsomat a fogaim épségének megóvása érdekében, néha percekig nem voltam a tudatomnál, és boldogan állapítottam meg, hogy két háztömb is elhaladt mellettem ezidő alatt. Már az egész testem egy nagy lüktetés volt, egy kirakatban megpillantottam a tükörképemet, amint majd' hétrét görnyedve próbálom a lábamat a lehető legkisebb mértékű mozgásban tartani, miközben azért úgy teszek, mint aki halad. Az arcom eltorzult az erőlködéstől, hogy visszanyeljem a tokomban bugyborékoló ordítási kényszert.
Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam a rám várakozó ügyintézőt - igen, a félfogadási időn túl 5 perccel! - már csak emlékfoszlányok maradtak meg. Hogy kifizettem neki az illetéket, nyugta igazolja. Hogy beindult a hivatali gépezet a jelzálogtörlés ügyében, "érkeztetett" (lepecsételt, aláírt) papír mutatja. Hogy autóval jöttem haza, azt látom, mert hogy itt áll a garázsban. De hogy mekkorát kiáltottam, amikor lefeszítettem cipónyira dagadt lábamról a körömcipőt, és a két alsó végtagom istenigazából elkezdett lüktetni az erekbe visszatoluló vértől, az még most is visszahangzik a fülemben: ááááááááááááááááááááá! A kutyák a kerti asztal alá menekültek, a baromfiudvar éktelen kotkodácsolásba borult, az erdőben elhallgattak a madarak, a mezőn egy vadnyúl ugrás közben megdermedt a levegőben, a messzi vasúti őrház megrogyott, és a Nagyváros szélén lévő bevásárlóközpont parkolójában felbőgtek az autóriasztók.
Körülbelül egy hónap múlva várom az értesítést a jelzálog megszűnéséről...
Utolsó kommentek