Portyázni indultam a fényképezőgéppel...
Szép kerek szám, no. Legyen emlékezetes/ebb beírás, mint a többi. Semmi dohogás, de szokványos se legyen, valami érdekes, valami szép, valami Valami... Fogtam az apparátot, és elindultam témát keresni a kétszázadikhoz.
A bekötőút végén egy őzmama álldogált a kis gidájával. Igaz, hogy a fotóhoz messzire voltak, de én tisztán láttam őket, hát a kép emléknek kiváló.
Sikerült végre ezt a kaktuszt új formára hozni: eldaraboltam az oszlopot, és most négy új ága fejlődik. Csodaszép lesz:
Legyen a kétszázadikon ez a kaktuszvirág? Először hoz nálam virágot...
Legyen ez a szép sárga? Ő is először hajtott ki alvó hagymaságából.
Ideillik ez a virágbaborult kis rózsatő is... tulajdonképpen...
Egyik sem az igazi... És akkor megláttam egy mozdulatot, egy pillanatot, ahogy egymásba kapcsolódik két tekintet: az unokáimé. Ez az igazi kép, illik a kétszázadik blogbejegyzéshez. Íme:
Boldog vagyok...
Utolsó kommentek