Édesanyám azt mondja, látszik, hogy babusgatom őket.
Hát ez igaz. A történet arról szól, hogy ha már keltettem őket, akkor megadjak nekik minden jót. Csoda érdekes dolog a csibenevelés. Néhány hét alatt végigélhető mindaz, amit az embergyerek évek alatt produkál - persze átvitt értelemben és csibeszinten.
Ahány kiscsibe, annyiféle, tényleg. Nyugodt, vagy kapkodi, erőszakos vagy udvarias, félénk vagy törtető, komótos vagy izgága, stb. A műsor reggel a kiengedésükkel kezdődik, és sötétedéskor ér véget. Az erősebbek már ott tolonganak az ajtóban, reklamálnak, hangoskodnak, hergelik a kotlóstyúkot: na mi van, sose leszünk kiengedve az udvarra? Kinyitom a kis ajtót, csak úgy potyognak át a küszöbön, és már rá is vetik magukat az etetőre. A középhad a mamával együtt jön elő, és a kis etetővályú tetején ugrabugrálók, vagy a körülötte rohangálók között sietve csipegetnek. Végül kijön a néhány nyugodt: kapirgálnak, szétnéznek, ellenőrzik a vizet az itatóban, fölcsipegetik a rohangálók által elpotyogtatott ételt, lecsipegetik a kotlós csőrére ragadt daraszemeket.
Van két fehér csibe: az egész időt azzal töltik, hogy egymás után rohangálnak. Hol az egyik csíp föl valamit, és fut vele, a másik a nyomában, hol fordítva. Egy zsömleszínű csibe két falat után szalad inni. Megint csipeget kettőt, megint szalad inni. Egy fekete kopasznyakú beleugrik az ételbe, és el nem mozdul, míg a lába alól ki nem eszi a darát. Kettő-három minden falatot odébb visz, ott eszik meg, jönnek a következőért... és sorolhatnám. Micsoda vircsaft van, amikor apróra vágott zöldet kapnak! Azt a hangzavart leírni nem lehet! Máskülönben is imádom őket, amiért szünet nélkül beszélgetnek. Mint az óvodásoknak: be nem áll a kis csőrük. A kotlóstyúk egy-egy türelmes kot-kot-tal igazgatja őket.
Most már nem kell éjszaka melegíteni őket, de az elmúlt napokban még égett egy 100-as körte a fejük felett. Kint besötétedett, ők szépen beültek az ólba (előbb a nyugodtabbak, aztán a kotlós, végül anyjuk hívására bevágtáznak a későn jövők is - amikor kint már alig látnak), én pedig rájuk zártam az ajtót, és a rácson keresztül figyeltem őket, amint készülnek a szundikálásra. Helyezkednek: ki legyen a mama szárnya alatt, ki a bögyénél, ki megelégszik a közelségével, de vannak már önállóak is, akik elhelyezik az esti etetéstől félreálló bögyüket, és békésen pihegnek a száraz szalmán. És mindezt percekig nézhetem a sötétből, mintha tévét néznék. Csibe-valóságshow...
Már mind kitollasodott. Nem pihés pingponglabdák: már hosszúlábú, tollas kiskamaszok. Pedig még csak holnap lesznek 3 hetesek...
Utolsó kommentek