de már éledezünk.
Ma nem volt mínusz reggel, boldogan jelentem: nulla fokban romboltam át az udvaron a hálóból a konyhába. Napközben még rutinból beöltöztem, szakadt is a víz rólam plusz 15-nél, de tudtam értékelni, mitagadás...
A kert leghűvösebb zugában még összefüggő a hótakaró, de a keringés már beindult, tehát a növények tövénél már melegebb egy-két fokkal a föld, olvad hát, csak úgy szürcsölik a gyökerek a finom hólét.
Kicsit arrébb sétálva a leendő fűben krókuszcsokorra bukkanok. Mindig meghat, egy tavasz sincs krókusz nélkül, úgy csodálkozom rá hol itt, hol ott, mint aki nem is maga ültette (elfelejtem no, hogy hova is dugdostam előző évben).
Ez a kis talajtakaró olyan semmilyen zöld ősszel, ilyenkor bezzeg elpirul (vagy kipirul?), ahogy megcirógatja az első tavaszi nap. Szeretem a télen-tavasszal színt öltő növényeket, ezért is kedvencem például a mahóniacserje - volt már róla szó - az is bordó télen és kora tavasszal...
Következő "örök téma" a barkás szomorú fűz. Ma a piacon hosszan diskuráltunk egy szakemberrel a barkásfűz metszéséről, példákon bemutatta amit magyarázott - mert hogy fűzfái is voltak eladók - végül vettem egy birsalmafát.
Végre, végre, a kutyák is kint fetrengenek a napon! No persze Maya kisasszony játékra készen, labda odakészítve, hátha megszánom, és dobok néhányat... Tessék? Hogy ő is hízik, nem csak az anyja? Hja kérem, a jó példa ragadós: a kisasszony is képes már napi 20 órát prunnyadni a melegben, mint Liza anyuci. Jöjjön csak a jobb idő, de megfuttatom őkelmét! (Liza már reménytelen eset, de Maja még mozdítható... remélem.)
Utolsó kommentek