avagy az igazi túlélő meséje.
Nyolc évvel ezelőtt futtattam egy faoszlopra Hajnalkát. Mutatós, meg kell hagyni - ám erőszakos. A következő évben a fél kertet ellepte, rákúszott, körbefonta, fojtogatta a többi növényt, legyen az bármi, ami csak 2 cm-re is kiáll a földből. Egész nyáron a Hajnalkával voltam elfoglalva: állandóan fölbukkantak újabb és újabb palántái, amelyek máris tekeregtek, keresték, hogy mire lehetne rámászni. Akkor elhatároztam, hogy soha-soha többet...
Sportot űztem belőle, hogy megszabaduljak tőle. Teltek az évek, és a legkülönfélébb helyeket hajtott ki sok kis Hajnalka. Már ráállt a szemem, mint egyébként a királydinnyére (bármilyen talajon, bármekkora gaztenger alatt is meglátom azt az egyetlen, megbújó, apró kis szörnyeteget, és már vetem is rá magam). Az elmúlt évben már elenyésző mennyiségben kellett Hajnalkát gyomlálnom (a hetedik évről beszélünk!), ezért idén nyár elején, amikor megláttam az eredeti helyétől mintegy 50 méter távolságban két kis palántát, azt mondtam: Hajnalka már megérdemli az életet, ez akkora teljesítmény. Az eltelt hét év alatt soha nem juthatott el magszórásig, tehát az idén kihajtott kis palánták még a nyolc évvel ezelőtti virágzás eredményei. Hát nem egy született túlélő?
A kettő közül gondosan kicibáltam az egyiket, emlékeim szerint a kettő már sok. Ez az egy szem palánta aztán felkúszott a kerítésre, a macskalétrára, de az ágasfára is, és egy díszfára is, és egy díszkukoricára is, ezekről természetesen kíméletlenül leszedtem. Hajnalka hatalmas bokrot növesztett. Gyönyörű. 2011 Hajnalka éve lesz nálam: visszaszorítani, kordában tartani ezt a nyomuló, erőszakos szépséget. Megéri? Megéri.
Utolsó kommentek