akarom mondani... fák.
Három különféle díszfát mutatok most: gyűjtőnéven a "japán fák"-nak hívom őket.
Ezt kaptam, mégpedig úgy, hogy az ajándékozónak sem volt fogalma róla, hogy mi is az. Tüskés, leginkább meggyfára hasonlít, fehér virága van. Jellemző, hogy azt sem tudtam: a kis vesszőből mi fog kihajtani, így aztán szegény a kútkáva és a kútágas közé került, mostanra - megnőve - két kövér vanílialonc közé szorult (csoda, hogy tüskéket növesztett?). Finom, savanykás kis gyümölcsöket nevel.
Ezt a fát akkor vettem észre, amikor egy hatalmas, öreg tuja kiszáradt, és kivágtuk. Szinte a tövénél nyomorgott egy kis bordólevelű cserje. Kapott tápot, tányért alakítottam neki, öntöztem szorgalmasan, és... kivirult. Gyönyörű kis "japán fa" lett belőle, az ágai minden évben roskadoznak a finom, ámde apró ringlótól.
És itt az egyetlen, aminek száz százalékos biztonsággal tudom a nevét! Ő egy fiatal vérszilva fa. Annyira jellegzetes, hogy el sem lehet téveszteni: bugyirózsaszín virág (amit a szakirodalom pirosnak titulál), később megjelennek a levelek is, amelyek sötét bordók. Késő őszig díszíti az udvart. Állítólag lehetett volna bokornak, sőt sövénynek, vagy térelválasztónak is metszeni, de nem bántam meg, hogy ilyen égre törő kis gyönyörűséget engedtem a magasba.
A kutyáim élvezik a napsütést. Kinézek az ablakon: különböző formációban ájultan hevernek a serkenő füvön. Ám ha kimegyek, hogy lefotózzam őket, már ugranak is, hemzsegnek a gép előtt - elillan a hangulat. Majdnem 1 órát kellett kint szöszmötölnöm, hogy viszonylag nyugalomban lencsevégre kaphassam őket, de mi ez ahhoz képest, amikor még a nyáluk is csurog, és behallatszik a horkolásuk...
Utolsó kommentek