Már régen nem azok, de rajtuk maradt a név.
Két éve történt: egy nagyon jó barátnőm harmadmagával Szegedre utazott. Az autónak defektje lett, ezért félreállt az autópálya padkájára. Az araszoló kocsisorból hirtelen kivágódott egy "mit totyognak ezek, majd én megmutatom, hogyan kell csinálni" típusú egyén, és - mivel nem önmaga elé figyelt, hanem a "totyogó mazsolák" képét leste kajánul - teljes erővel belerohant a várakozó kocsiba.... (Jellemző, hogy legalább 20 ember látta közvetlen közelről a történteket, a végzés mégis úgy szólt, hogy szegény sofőr elaludt, azért rohant bele a veszteglő autóba... )
A két macska - Cila és Cirmi - gazda nélkül maradt, nem volt kérdés, hogy ki fogadja örökbe őket. Két éve a teknőcmintájú Cila 17, a tigriscsíkos Cirmi pedig 16 évesek voltak. Hazahoztam őket egy harmadik emeleti lakásból a kertesbe. Soha nem voltak még a bejárati ajtón kívül, és itt sem tudtam megértetni velük, hogy ott kint is van egy világ, ahol legalább sétálni lehet.
Megérkeztünk, és ők egyetlen lendülettel beromboltak az ágy alá - falig... Hónapokat töltöttek ott. Az ágy elé tettem a saját tálkáikat étellel és vízzel. Néhány perc múlva kinyúlt egy lábacska, és behúzta az ágy alatti biztonságba, amit éppen megkívánt. Éjszaka meglátogatták a fürdőszobában a homokos dobozaikat, amit naponta "tisztába tettem", ennyi volt a kapcsolatunk. Hetek múlva éjszakai neszekből tudtam, hogy néha kimerészkednek már a szoba közepére is, ismerkednek az új otthonukkal. A kutyák - mint most is - napközben bejártak, körbeszaglásztak, bekukucskáltak az ágy alá, aztán leheveredtek a szőnyegre. A két ágyalattlakó tehát megszokta őket, a mozgásukat, a szagukat. Mikor végre nappal is megjelentek egy-egy fürdőszobalátogatásra, úgy lépkedtek át a kutyák lábai között, mintha alacsony bútordarabok lettek volna.
Nem ragozom: fél év kellett, mire ugyanúgy közlekedtek és éltek, mint valaha a harmadik emeleti lakásban. Annyira ugyanúgy, hogy elfoglalták a legjobb pihenőhelyeket is: nyitott asztalfiók, számítógép teteje, ablakpárkány, radiátor, klaviatúra, a puff, amin egyébként a lábamat szoktam/kellett volna pihentetni. A nevük viszont rajtuk ragadt, ha a két öreg macskát emlegettem, csak így: az Ágyalattlakók.
Az utóbbi fél évben már elég nagy macera az ellátásuk: a fogaik megritkultak, az emésztésük sem a legjobb, frontos időben fájdalmaik jelentkeztek, és válogatósak lettek. Megtanultam, hogy amit a macska nem eszik meg, azt gyereknek se adjam (bizonyos fajta májkrémek, előre csomagolt darált hús - még ha meg is pároltam itthon, és egyebek).
Néhány héttel ezelőtt, karácsonykor Cila, az idősebbik matróna itthagyott bennünket. Napokig feküdt a kosarában, először még fölkelt enni, aztán már csak inni, utána még napokig tápláltam fecskendővel, de amikor már azt sem engedte, tudtam, hogy indul... Úgy dolgoztam egész nap, hogy lássam őt a szemem sarkából. Estefelé kezdett haldokolni. Odakuporodtam, simogattam, dünnyögtem neki. Egy nagy sóhajtással végül elment. Cirmi az utolsó órát velünk töltötte, mintegy érdeklődve szemlélte az eseményt. Amikor Cila meghalt, a másik macska elszaladt, és bebújt az íróasztalfiókba. Negyed óra múlva somfordált vissza, és elbúcsúzott Cilától: körbeszaglászta, fölnézett rám, megérintette, megint rám nézett. Érdekes volt ez a meghitt mozdulat, mert egyébként ők nem voltak valami nagy barátok annak ellenére, hogy majd' húsz évet együtt töltöttek. Cila testét (hivatalosan teknőcmintás, én márványosnak tituláltam) eltemettem, 3 árvácska palántát kapott vigasztalásképpen a sírra, amit már odaföntről néz, egy felhő széléről a lábát lógázó gazdája ölében ülve.
Cirmi a következő napokban kiteljesedett. Jó étvágya lett, egy lendületből ugrott föl az ablakpárkányra, bújt, kikövetelte a simogatást, sőt, azóta a lábamnál alszik éjszakánként. A zratyi, már-már szintén fecskendőből etetős macska mintha érezte volna, hogy egyedül maradt a porondon, az összes törődést ő kaphatja meg ezentúl.
De azért az idő utoléri, és legyűri a lelkesedését. Éppen a napokban kellett egész nap őt putyujgatni, mert a látása mostanra nagyon-nagyon leromlott, a mozgása sem mindig koordinált, és nem akartam, hogy melléugorjon valaminek, leessen, összetörje öreg csontjait. Ma például jobban van. De a reggeli után keservesen nyávogott: fájt a fogínye a pépes leveshústól is. Már nem tud fölugrani a mosdó szélére (inni ugyanis csak a mosdókagylóból hajlandó, mióta kiköltözött az ágy alól), így aztán időnként a vécékagylóban fejjel lefelé lógva lepem meg ivás közben - de hát ő tudja. Az állatorvos azt mondja, amelyik macska ilyen szokást vesz fel, az inkább kiszárad, de akkor is csak a vécékagylóból (kádból, mosogatóból, kutyaedényből, a vízipálma kaspójából, stb.) iszik.
Összefoglalva: Cirmi is költözőben van, indul az útra a gazdája és Cila után. Nem lehet tudni, mennyi ideig marad még nálunk, de addig is mindent megteszek, hogy ne kapkodjon a távozással. Néhány napja bebútorozott az asztalom alá a régi kosarába, a lábtartó puff helyére. Most itt ül mellettem, és várja, hogy fölvegyem az ölembe.
Egy hónapja készült fotók a két Ágyalattlakóról, még mindegyik a saját kosarában:
Utolsó kommentek