Mindenki tudja: mi az.
Átélte nem is egyszer, vagy - szerencsés esetben - sokan mesélték már neki. Az ember hosszas (éjszakán át, esetleg napokon keresztül tartó) kínzó-lüktető fogfájás után végre odakerül a fogorvosi rendelő várójába. Nem bírom, nem bírom, csak már húzza ki, szabadítson meg, mert belehalok!
Lőn csoda: sorra kerül, beülhet az áhított székbe, artikulátlan hangok közepette bököd a tátott szája felé. Az orvos megkéri: mutasson rá a beteg fogra. És ekkor a végére érünk a tünetegyüttesnek: nem fáj. Semmi sem fáj. Nem tudjuk megmutatni azt a rohadt fogat, ami miatt átüvöltöttük az éjszakát!
Nem csak embereknél működik ez. Körülbelül négy hónapja kerülgetem a fürdőszobában az új WC-tartályt (originál dobozban). Soványmalacvágtában kellett megvásárolni, mert a régi alapos vízkőtelenítés, tisztítás, ütögetés, rugdosás után sem fogadta magába a csőből a leendő öblítővizet. Megérkeztem az új tartállyal, és letettem a földre, hogy kibontsam. Még föl sem egyenesedtem a mozdulatból, amikor meghallottam azt a jellegzetes hangot, ahogy a csőből csurog a víz bele az üres tartályba.
Azóta mindkettő ott van, és szemeznek. Ha fölmosásnál egy kicsit arrébb rakom a dobozt, tehát a régi nem szemből látja, máris nehezebben töltődik. Amint visszakerül az új teljesen frontálisan, a régi már működik is, mint a kisangyal. Jó ez így, két dolog miatt: nem csak a régi tartály kapta össze magát, mint a rendetlenkedő fog, amikor megcsillan előtte az orvosi műszer, hanem az új is megtanulja, hogy ha majdan nem viselkedik rendesen, azonnal ott a másik, senki sem pótolhatatlan...
Utolsó kommentek