kár, kár... és potty.
kár, kár... és potty.
Hol volt, hol nem volt, messze a várostól, de nem messze a tanyától az öreg erdő szélén élt egy kövér varjú. Valamikor ide építette a fészkét, de már régen kihízta, ezért csak üldögélt mellette szomorúan, és időnként hangot adott a véleményének: kár, kár. Történt egyszer, hogy hatalmas felhő borult az erdőre. Nem fekete felhő volt, inkább fényes, fehér, és hideget hozott, beleborzongott a táj. Jégeső lesz, jégeső, rikoltozták a baglyok, akik - tudjuk - bölcsek és vének. Az erdő állatai figyeltek az intő szóra: ki hová tudott, oda bújt a közeledő katasztrófa elől. Az őzek bevették magukat a kidőlt, és még rézsútosan, a másik fára támaszkodó fatörzsek alá. A mókusok bebújtak az odúkba, az énekesmadarak a fatörzsekhez bújtak úgy, hogy egy másik, vastag faág legyen a fejük fölött. A fácánok behúzódtak a sűrű bokrok alá, a vadnyulak üreget kotortak maguknak a földbuckákban, a szarkák a fák lábánál összegyűlt avarból készítettek rejtekhelyet, a vadgalambok a tanya góréjának magas teteje alá bújtak, és meg se szólaltak még véletlenül se, nehogy valamelyik macska fölfedezze a közelségüket. Csak a kövér varjú ült a helyén rendületlenül. Amikor megdörrent az ég, végighasadt a fényes felhő, megindult a jég, csak úgy záporoztak a kisebb-nagyobb darabok az erdőre. Kopogott a fák ágain, pattogott erre-arra a sok jégdarab: a varjú nem bánta. Egyszer csak hatalmas jégtömb vált ki a többi közül, és megindult egyenesen a kövér madár felé. Ő még fölpislantott, látta is a közelgő veszedelmet, de úgy gondolta: inkább meghal, minthogy arrébb totyogjon. Hogyne, ott vékonyabb az ág, még letörik alatta, ő leesik a földre, eltörik a lába, soha többé nem tudna visszaülni a régi fészke mellé. Jöjjön, aminek jönnie kell... Hát jött is. A hatalmas jégdarab telibe találta a varjú komát, lesodorta a faágról, belenyomta a földbe, hogy azonnal kilehelte a lelkét. A jégdarab pedig úgy betakarta, hogy egy szárnytolla sem látszott ki.
Véget ért a jeges felhőszakadás, az erdőben minden ugyanúgy ment tovább, mint annakelőtte. Elmúlt a tél is, tavasszal fölmelegedett a föld, és elolvadt a jégtömb. Az erdő lakói meglepve látták, hogy a helyén szép színeslevelű növény hajtott ki.
No lám csak, mi lett a varjú hájából! - élcelődtek rajta. A kis növény évről évre dúsabb és szebb lett, nem fölfelé nőtt, hanem a földön terjeszkedett. Azóta bizony mindenki elfeledkezett a kövér varjúról, a mai erdőlakók már nem is tudják, hogy miért hívják ezt a szép talajtakaró növényt varjúhájnak.
A varjúháj pedig egyre terebélyesedik, újabb zöld hajtásokat növeszt, amik legyökereznek, kúszik szerte a földön - soha nem magasodik föl sehol, hogy esetleg egy jégeső ártani tudjon neki. Igénytelen kis talajtakaró növény, de télire mindig pirosak lesznek a levelei, így virít a hideg, zúzmarás földön egészen tavaszig.
Utolsó kommentek