avagy igaz a tan, hogy nem szabad föladni. (2011. okt. 11., kedd-i bejegyzés)
avagy igaz a tan, hogy nem szabad föladni. (2011. okt. 11., kedd-i bejegyzés)
Legalább húsz éve szeretnék saját citromfát, és sok mindent meg is tettem ez ügyben, úgymint: vettem, nevelgettem. Aztán: elkeseredve beborítottam a komposztba. Egy-két év múlva ugyanez elölről...
Tavaly februárban Rózsikától kaptam egy kis citromfát - a saját fájáról vette a hajtást, legyökereztette, nekem ajándékozta.
A kis fa az udvaron töltötte az egész nyarat (majdnem elverte egy jégeső, máig látszik a sérülés néhány levelén), aztán át is tudtam teleltetni (nagy szó: ez a vízválasztója a növényeimnek), majd az idei nyarat is odakint töltötte. Nyár végén "megugrott", vagyis szép kövér hajtásokat nevelt, elkezdett bokrosodni. Ejnye, kicsim, fának szeretnélek látni, nem bokornak, csóváltam a fejem, de nem mertem hozzányúlni. Aztán konzultáltam Rózsikával (neki már felnőtt fája van, tehát szakértője), elmondtam azt is, hogy a kis fa bimbókat hozott (jeeeeee!). Javasolta, hogy metsszem meg, ne vegye el az erejét olyan ágak nevelgetése, amit úgysem fogok rajta hagyni, így tovább maradnak meg a virágok is. (Amiket úgyis eldob, mégis, ez már nagy haladás!)
Azt is mondta: nem szabad megszámolni a bimbókat. Jaj, pedig még ki is mondtam, hogy hány darab van. Ejnye. Később vettem észre még egy további bimbót, így aztán mégsem lett az összes megszámolva, működhet a babona. A fölösleges hajtásokat levágtam, a metszlapot sebgyantával kezeltem, és a kis ágacskákat most cserépbe ültetem, leborítom nejlonnal, vagyis meggyökereztetem, és babusgatom, és lesznek további kis citromfáim, amiket én is elajándékozhatok, és más is ilyen boldog lesz velük, mint én az enyémmel. Ámen.
Utolsó kommentek