ez a klasszikus kérdés...
Igenis, akarok róla beszélni. Az a típus vagyok, aki a nagy fájdalmak feldolgozásához ki kell beszélje magából a gondolatait. Ha kaptam is olyan tanácsot, hogy vonuljak el mint a beteg kutya, és várjam meg míg csitul a fájdalom, köszönöm, de nem jó a tanács. Van már ilyen tapasztalatom: gyászmunkát sem végezhettem, mert "ne sírj", és megaláztatást sem tudtam feldolgozni, mert "ne foglalkozz vele"....
Tudom, hogy az elkeseredett ember egy idő után unalmassá, aztán idegesítővé válik. Egy ismerősöm engem választott segítőnek a vesztesége elviseléséhez. Hatalmas fegyelem kellett hozzá, mert ahányszor beszélgettünk, ő minden témáról ugyanoda kanyarodott vissza, újra és újra. Versenyfutás volt ez az idővel, melyik bírja tovább: az én türelmem, vagy az ő keserűsége. Szerencsénk volt. Ma már súlytalanná vált a fájdalma (nem jelentéktelenné, pláne nem lehet soha elfelejteni, mint sokan gondolják!), magára talált, az élete egy szakaszát le tudta zárni, értelmesen - megkockáztatom: boldogan - él. Ki tudta beszélni magából. Tudott újra és újra szembesülni a saját mondataival, rájöhetett, hogy egy idő óta ugyanazt ismételgeti. Neki kezdett unalmassá lenni, ő legyinthetett rá, hogy ennyit nem ér... Ám amikor még nagyon fájt, volt, aki azt mondja neki: igazad van, jogos a keserűség. Azt hiszem, itt a kulcsszó. Hogy nem azt hallotta: ugyan már, lépj túl rajta, hanem azt, hogy van okod sírni, hát sírj, és panaszkodj, míg majd könnyebb lesz...
Remélem, ha szükségem lesz rá, találok egy ilyen türelmes barátot...
Utolsó kommentek