a mi Samunk, bizony!
Samu 5 éve került hozzánk egy negyedik emeleti panellakásból, ahol életének addigi egy éve alatt lassan leamortizált mindent. Akkori gazdái belátták, hogy ilyen mozgásigénnyel nem maradhat náluk. Ismerek olyan macskát, aki nagyon jól elvan egy emeletesházi lakásban, de neki olyan a természete: nem kíváncsi, nem futkos, nem tornázik a karnison és a függönyön, nem érdeklődik minden virágcserép alja iránt, hanem sétál, ül, és szemlélődik. Na, ezt Samuról nem lehet elmondani.
Itteni élete úgy kezdődött, hogy kiengedtük a szállítókosárból, ő meglátta a kutyákat, beleugrott egy nagy virágcserép földjébe, majd onnan a falra. Végigrohant a falon mint egy nindzsa (innen a neve), otthagyta a virágföldes praclija nyomát, majd az ágy alatt várta meg az estét. Másnap már nem volt ilyen riadt: rájött, hogy itt kert van, és udvar, ahol lehet rohangálni, hemperődzni, fára mászni, és senki sem szidja meg érte.
Harmadnap már kisétált az erdőbe is. Előttem ügetett néhány métert, aztán fölszaladt egy fára, de alig mentem el mellette, már zörgött a gally, leugrott, megelőzött, megint föl egy fára. Úgy elfáradt ettől a hirtelen jött szabadságtól, hogy az ölemben kellett behoznom - akkor egyszer...
Nem a legjobb természetű macskánk, de lehengerlően tud hízelegni, ezzel levesz a lábamról mindig, pedig erőszakosan buccol és törleszkedik, és mászik föl a lábamon, amikor neki úgy esik jól. Öntörvényű. (De melyik nem az?)
Samu kedvenc helye egy valamikori kenyérkosár. Nem mintha elférne benne, dehogy. Belegömbölyödve úgy néz ki, mint egy túlkelt cipó. Egy hamuban sült kenyér.
Utolsó kommentek