és íme, lett ilyenem...
Néhány évvel ezelőtt a Duna-kanyarban láttam egy ház teraszán hatalmas cserépben egy bazsalikombokrot. Addig csak azt a 8-as cserépben kornyadozó, multikban kapható két szál bazsalikomot tudtam elképzelni... amit megvásárol az ember lánya, maximum kétszer használ belőle valamennyit, aztán sóhajtozva kidobja a tönkrement növényt. Koratavasszal kertészetben vásároltam bazsalikomtöveket. Ezek nincsenek begyorsítva mindenféle kemikáliával, hogy: hamar, fújjuk föl, csak addig éljen, míg elviszi a vevő, aztán bánjuk is a többit... Nem, nem. Ezek türelmesen, szépen nevelt növénykék. Be is ültettem őket egy nagy tálba, és most van nekem is hatalmas bazsalikombokrom. A kérdés most az: hogyan teleltessem? Nem hagyatkozom a véletlenre: megkérdezem a Duna-kanyari bazsalikomtulajdonost, hogy ő mit és hogyan...
Másik szívem csücskei a madársóskák, oxalisok. Szintén úgy volt, hogy mindig másoknál láttam, megcsodáltam, végighallgattam, hogy "semmi különös, csak kiteszem tavasszal az udvarra, aztán ilyen lesz..." Hát most nekem is sikerült. És tényleg: csak kitettem tavasszal az udvarra, és ilyenek lettek:
Az orchideáim... "Semmi különös... csak megszórom vízpermettel, néha megmerítem a cserepet vizesvödörben, ennyi", mondom róluk én bárkinek, aki megcsodálja. Pedig nem ennyi. A növényeknek ennyi kevés volna. Odafigyelés, szeretet, igenis kell nekik (is). Hogy észrevegyem, ha valami bántja őket, és megelőzzem a bajt. Hogy minden nap kapjanak jó szót, kedvességet. Törődést. Soha ne legyen rutin a velük való együttélés...
Utolsó kommentek