a kertben.
Gyönyörű "tavasz" van, az ember lánya nem tud megmaradni a falak között! Legszívesebben ásnék, gereblyéznék... Persze leállítottam magam: még jön vissza a hideg, kell az avar, a szalma ott, ahol most van, mindenhol takar, óv, véd valamit. Nagy sétát tettem a kertben, döbbenten láttam, hogy sok hagymás virág bújik - majd megcsípi a fejük búbját a visszatérő tél!
A nagy hóban jó ideje nem voltam a temetőben. Itt van, ennek a kis akácosnak a túlsó felén, a kert sarkában.
Öröm sétálni a fiatal fák között ebben a jó időben. Persze ilyenkor felmérem azt is, hogy mennyi metszeni való mutatkozik, mert bizony néhány hét, és lemosópermetezés, lombalakítás, satöbbizés... Elsétálok tehát a temetőig. A virágos cserjék, a talajtakarók szunnyadnak még. És itt alussza örök álmát sok kis barátunk: 3 még névtelen dalmata-csecsemő, Nelli németjuhász, Dini dalmata, Dezsőke bárány, Pityu, Zsófika, Csőrike és Cuki papagájok, Bence, Csoki, Cilike, Micó, Bianka, Joci, Cirmi, Cila, macskák - mindnyájuk fölött elsimult már a föld, csak a virágok és a mi emlékezetünk jelölik őket. Hatalmas németjuhász Berta kutyánk sírja még "domborul"...
Szeretettel gondolok rájuk, és örömmel, hogy voltak nekünk-velünk. Éppen ezért nem süppedtem borongós hangulatba, és a táj is megváltozott körülöttem: rózsaszín lett minden. Mesebeli táj langyos szellővel, finom illatokkal, különös hangulatú színkavalkáddal. Fölnéztem az égre, és magyarázatot kaptam a különös jelenségre. A pici Holdsarló furcsán színes felhők közül lesett le a földre.
Utolsó kommentek