hányjuk a havat... vagy nem.
Jó kis fotó a szárnyasokról, ahogy kotornak oda a kerítéshez, amint meghallják a hangomat. És ha nem hallják, akkor is többször odajönnek megnézni, hogy miért nem hallják. :-)
A garázs sarkánál álló nyári orgonát a földről szedtem föl, köröskörül feküdt minden ága, úgy lenyomta a hó. Szegény... de fiatal még, szerencsére nem törik: hajlik. Nagymamám mondta mindig: a fiatal fa még hajlik, az öreg már törik. Vajon fára gondolt? Nem, nem. Példabeszéd volt ez a javából, hogy azért adják a tanácsokat a fiatal embernek, hogy hajoljon, fogadja meg...
Csodálatos nyugalmat árasztó képek következnek:
Itt pedig fának metszett madárbirs látható. Bizony, ez a kis fa is a földön feküdt, de úgy kaptam oda fölállítani, hogy nem is gondoltam fotózásra. Csak miután megkötöttem. Szóval így nézett ki nagyon havasan, aztán így néz ki szépen leveregetve. Most már észre is veszik az énekesmadarak a kis piros bogyókat. Mert hogy azért madárbirs, mert nekik szánt téli finomság ez.
Csöndet, nyugalmat áraszt, megnyugtat a téli táj. Az élő, lüktető, ereje teljében lévő kertben mindig van valami kihívás... (Szó szerint hív, noszogat: dolgozz valamit hamar!) Most ezt nem érzem. A seprő ide van készítve az ajtó mellé, ha át kell mennem az udvaron - elég sűrűn - mindig söpröm magam előtt a havat, így nem gyűlik össze sok. Visszafelé hozom a seprőt, és idetámasztom az ajtófélfához, hogy megint kéznél legyen egy óra múlva. Szóval nem nagy ügy az egész, na. Ennyi kell is a rengeteg ücsörgés közben, mert úgy be vagyok rozsdásodva, hogy ihaj!
Utolsó kommentek